Nem nagyon maradtak szavaink a hétfő este után. Florence Welch senkinek nem hagyott menekülőutakat, mindenkit magával ragadott saját univerzumába. A kánikulába és porfelhőbe burkolt Sziget közönsége áthatolhatatlan energiáktól izzott, mintha a nyolcórás fellépő, a Catfish and the Bottlemen csupán díszlet, kezdő akkord vagy figyelemelterelés lett volna a Nagyszínpad hétfői királynője előtt. A 2007-ben alakult walesi indie-rock együttes idén megjelent, The Balance című harmadik albumával a brit slágerlisták második helyéig jutott. Méltán, hisz a négytagú fiúzenekar ütős fellépésével odatette magát a színpadra, és a közönség magja imádta is őket. Arról persze nem ők tehettek, hogy a meghatározó hangulat inkább a várakozásé volt: a legtöbben a Florence and the Machine miatt sereglettek a környékre.
És milyen jól tették. A 2007-ben alapított angliai indie-rock zenekar nem először lépett fel a fesztiválon, 2016-os, sokak számára emlékezetes fellépésük után ismét megjelentek, hogy szíveket törjenek össze és emeljenek a magasba. A fergeteges koncert különleges közösségi élmény volt ez alkalommal is: a tündöklő énekesnő mintha nem is a backstageből, hanem egy földöntúli paradicsomból szállt volna közénk, vagy minimum egy reneszánsz festményből lépett volna ki. Hol gyermeki lelkesedéssel szökdécselt a kifutón, akár csak egy tökéletes gazella, míg máskor királynőként lépdelt alattvalóinak körében. A másfél órát az elsőtől utolsó pillanatáig uralta, hangoztatva hitvallását a szeretetben, az egyenlőségben, egy számát például az LMBTQ közösségnek ajánlva. A közönség kérdés nélkül követte az égő fáklyaként elöl haladó varázslatos nőt, s ha az azt kérte, mindenki forduljon meg, és mondja el a körülötte állóknak, hogy szereti őket, kérdés nélkül megtették. S a telefonok is eltűntek az előbb óvatos, majd határozottan felsikoltó „put your fucking phones” felszólításra. Ezt követően szinte teljes sötétség borult a színpad előtti mérhetetlenül tágas, ám annak minden négyzetcentiméterét betöltő téren pulzáló tömegre, amely aztán sokáig változatlan is maradt. Hiszen kinek lenne mersze újra előkapni a telefonját, ha maga Florence Welch kéri, hogy ne tegye?
A hirtelen jött, és viccnek induló nevű együttest feltehetően még azok is ismerik, akik nem tudnak róluk semmit, hisz nincs, aki ne hallotta volna már a Hunger vagy a Dog Days Are Over című slágereiket, amelyek hatalmas ováció mellett a koncerten is felhangzottak. Sokan azonban talán a nagysikerű sorozatban, a Trónok harcában felhangzott dalok után jegyezték meg őket: a második évad beharangozójában a Seven Devils című szerzeményt, míg az utolsó részek egyikében a Jenny of Oldstonest hallhattuk tőlük. A többféle stílust vegyítő, egyedülálló hangzásvilágú zenekart rendszeresen jelölik a legrangosabb zenei elismerésekre, és hívják meg olyan eseményekre is, mint például a 2010-es Nobel Békedíj átadója.
A libabőrt és dallamtapadást könnyedén előidéző dalok egyik lemezükről sem hiányoznak. Az idén jubiláló, 2009-ben napvilágot látott Lungsról és a friss High as Hope című lemezről is felcsendült számos nagy-erejű alkotásuk. Fellépésük tökéletes összeállítás volt, a líraibb dallamok után erőteljes váltások következtek: megjártuk az összes mélységeket és magasságokat Florence kedvéért. Nincsenek jelzők, amelyeket túlzás volna használni a hétfő este látottakra és hallottakra: jóval több volt ez, mint koncert. A Nagyszínpadon könnyen giccsbe forduló jeligék a lehető legőszintébben hangzottak a bámulatos énekesnő szájából, aki lenge ruhájában olykor valóságos látomásként lebegett köztünk, hogy aztán egy másodperc alatt forduljon át legelvetemültebb formájába, majd ismét mezítláb rohanjon a felszabadult hévtől fűtve. A Florence and the Machine boldogságbombát dobott le az emberek közé, amely aztán hosszú-hosszú ideig sistergett a koncert után is.
