„C. D. MacGee, jöjjön a színpad mögé! – harsogta a hangosbemondó 1969. augusztus 16-án, szombaton délután – Megszült a felesége.” A színpadon lévő John B. Sebastian stílszerűen épp belevágott volna a Younger Generation című számába, melyet a történtek fényében, némiképp elérzékenyülve, marihuánától elhomályosult tekintettel, az anyának és az apának ajánlott. „Klassz gyerekeitek lesznek!” – mondta. A koncertek között, az átszerelési szünetekben a hangszórók folyamatosan szórták praktikus üzeneteiket a fesztiválozókra: X. gyógyszere itt vehető át, meleg ételhez amott lehet hozzájutni, Marilyn Cohent pedig Rick várja az információnál, mert feleségül akarja venni. Woodstockból, minden szervezői szándék nélkül, akár egy valamirevaló csodából, három napig tartó megvalósult, színes-virágos utópia lett. Pedig eredetileg vegytiszta üzleti vállalkozásnak indult…
Korlátlan tőke ötletet keres
Két nagyvárosi neurotikus yuppie, Joel Rosenman és John Roberts – egyikük jogász, másikuk tőzsdei elemző – a mókuskerék elől valami izgalmasba szeretett volna menekülni. Ötlet híján hirdetést adtak fel a Wall Street Journalban 1963-ban: „Fiatalemberek korlátlan tőkével érdekes, törvényes beruházási lehetőséget és üzleti javaslatokat keresnek.” A felhívásra több mint 5000-en jelentkeztek, de egyik támogatásra váró üzlet sem tűnt eléggé érdekesnek és ígéretesnek az ifjú tőkéseknek. Aztán két évvel később bemutatták nekik Artie Kornfeldet és Michael Langot, akik a hippimozgalom élharcosaiként, lazaságukkal és öltözékkontrasztjukkal meggyőzték öltönyös befektetőiket, hogy egy ellenkulturális komplexum létrehozásánál nincs gyümölcsözőbb befektetés. Azt, hogy először rendezzenek egy nagyszabású fesztivált, melynek bevételét majd a későbbi építkezésre fordíthatják, már közösen ókumlálták ki. A terv egyszerűnek és megvalósíthatónak tűnt: 100 ezer dollár a gázsikra, 100 ezer egyéb költségre, három nap, napi 50 ezer ember, ötdolláros jegyár barátok között is tetemes nyereséget prognosztizált. Csak aztán, ahogy a legtöbb vállalkozásnál lenni szokott, kezdtek gyűlni az extra kiadások.
Hogy olyan húzóneveket, mint amilyen Joan Baez vagy a The Who volt is, rávegyenek, lépjen fel a fesztiváljukon, kétszeres, sőt háromszoros gázsit kínáltak a szokásosnál. Egyedül Jimi Hendrix volt kivétel, akinek az ázsiója már huszonévesen 150 ezer dollárra rúgott – az ő esetében az volt nagy fegyvertény, hogy egyrészt elment utolsó, fő-főszámnak 32 ezer dolcsiért játszani a Woodstock fesztiválra, másrészt hajlandó volt ebből 14 ezret elhallgatni, és rábólintott, hogy a hivatalos költségvetésbe, nehogy bérfeszültséget szüljön, 18 ezerrel kerüljön be. Utána a Blood Sweet And Tears járt a legjobban 15 ezer dollárral, de tízezer feletti gázsit kapott a The Who, a The Jefferson Airplane, a Creedence Clearwater Revival és a The Grateful Dead is, akik a nyitószám lettek volna, de délután ötkor már olyan állapotban voltak, hogy effektív nem tudtak felmenni a színpadra. A meglepő módon öt órája türelmesen várakozó tömeget (péntek délre volt meghirdetve a kezdés) nem lehetett tovább provokálni: felküldték a színpadra az egyetlen, akkor középmezőny-névtelen Richie Havenst, akinek az volt a legnagyobb előnye, hogy készen állt. Öt szám után kifogyott a repertoárból, de mivel még mindig nem volt második fellépő, rögtönözni kezdett és a fesztivál egyik legsikeresebb dalát, a Freedomot improvizálta elő a gitárjából. Ugyanezt a dalt, nagyjából 10 éve a Cannes-i Filmfesztivál díjátadó gáláján már szimfonikus kísérettel játszotta, fő attrakcióként.
Földre szállt paradicsom
Az előzetes tervekhez képest ekkor már minden mindegy volt, a fesztivál önálló életre kelt. Mivel se a kapuk, se a kerítések nem készültek el időre, a tömeg viszont már a 0. napon várakozáson felül özönlött Max Yasgur tejfeldolgozó betheli kaszálójára (New York állam, Sullivan megye), melyet 50 ezer dollárért (plusz 75 ezer dollár letét) adott „kölcsön”, a szervezőknek nem volt más választásuk, ingyenessé kellett tenniük a rendezvényt. A várt 50 ezer ember helyett 1 millióan indultak útnak, hogy részesei lehessenek a rocktörténelemnek, de „csak” 500 ezren értek célba. Az autópálya és a környező utak napokra bedugultak, a fellépőket helikopterekkel, felülről lehetett csak bejuttatni a fesztiválra. Az élelemkészlet az első nap délutánjára elfogyott, szombatra pedig már csak a dombtetőn ácsorgó zöld, Peter Pan Bus Lines feliratú busz WC-je volt működőképes. „A 3 nap béke és zene” szlogen alatt utópiává érő rendezvényt a nehézségek, a zuhogó eső és a sár, a színpad csődje és a megszámlálhatatlan fedezetlen csekk ellenére példa nélküli összefogásban vezényelték le a szervezők, az ingyenkonyhát rögtönző helyi gazdák és maguk a fesztiválozók. Ahogyan Sebők János írja a Woodstock népe című könyv bevezetőjében: üzleti vállalkozásból egy példa nélküli modern exodus lett. Milliók – tizen-, huszonévesek, feketék, fehérek, latinok, ázsiaiak, hippik, yuppie-k – gondolták úgy, hogy a rockzene erejével, a fiatalok tömegével, a béke és a szeretet hirdetésével, virággal a kézben, közös akarattal, hittel és egyetértéssel szebbé lehet varázsolni a világot, a kábítószerek segítségével pedig a Földre lehet képzelni a paradicsomot. Woodstock jelkép lett, a hatvanas évek egyetlen szóba sűríthető leglényege: rockzene, hippik, polgárjogi küzdelmek, szexuális forradalom, ellenkultúra, underground, kábítószerek, és a virágos VW Bogarak és Buggie-k. Azt mondják, a Beatlesen, Bob Dylanen és Jézuson kívül szinte mindenki ott volt.
A kertész közbeszól
Bob Dylanben az utolsó pillanatig reménykedtek, merthogy a környéken lakott. A The Bandet (korábban Bob Dylan and The Band) is azért hívták meg, mert abban bíztak, hogy Dylan kötélnek áll, és ha csak egy szám erejéig is, de fellép velük, ő azonban hajthatatlan maradt. „Elegem van a hippihordákból” – mondta. Lennont is megkeresték, hogy az utolsókat rúgó Beatlesszel vegyen részt a fesztiválon, ő azonban már ’69-ben azzal a válasszal utasította vissza a felkérést, hogy a Beatles nem létezik. A The Plastic Ono Banddel ajánlotta magát, amiből a szervezők, köszönték, nem kértek. Jim Morrisont kikészítette az európai turné, ezért maradt távol, az akkoriban alakuló Zeppelin inkább egy másik fesztivált választott, Jeff Beckék pedig megunták a várakozást – egy reptéri hotelben dekkolták volna át az észak-amerikai turnéjuk vége és a Woodstock fesztivál kezdete közti pár napot –, és bár a plakáton is szerepeltek sztárfellépőként, inkább hazamentek, egyik fesztivál olyan, mint a másik felkiáltással. Rod Stewart, aki az együttes énekese volt akkoriban, önéletrajzában úgy emlékszik vissza, hogy Jeff egy váratlan telefonhívás miatt döntött a hazamenetel mellett. Egy jóakarója állítólag arról értesítette, hogy amíg ő távol van, a felesége a kertésszel hancúrozik. Azóta persze mindenki megbánta, hogy kihagyta az évszázad rocktörténeti eseményét – Lennont egyedül az nyugtatta, hogy a Beatlest a dalaik mégiscsak „becsempészték” Woodstockba. Többen is játszottak feldolgozásokat tőlük: a With a little help from my friendet többek között az alig 25 éves Joe Cocker és Richie Havens is eljátszotta, amikor már fogytán voltak a dalok a repertoárból.
