Magyarország már megint megkapta beosztását a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségtől (FIFA). Ismét kijött a világranglista, és azon hazánk a negyvenötödik helyen szerepel Costa Rica, valamint Ausztrália között. Különösebben nem kellene lehangolódni, ha csupán a lajstrom komolyságára gondolnánk, hiszen a FIFA fura urain meg néhány ádáz belga szurkolón kívül senki sem hiszi, hogy Belgiumé a földkerekség legkiválóbb válogatottja, de nekünk nem a toppal kell foglalkoznunk – még akkor sem, ha minálunk legalább azt a csúcsra járatták, hogy „állítsuk meg Brüsszelt!” –, mert a tetőtől, akármilyen mérce szerint, beláthatatlanul távol vagyunk.
Az évet amúgy az ötvenkettedik helyen kezdték honfitársaink, azaz valamelyes javulás tapasztalható, sőt a futballt illetően a válogatott szereplése az egyetlen faktor, amelyben még elérhetők a 2010-ben hivatalba iktatott MLSZ-vezérkar egy évvel később közzé tett, 2020-ig szóló stratégiai tervének vágyálmai. Az A csapatnak „a 2020-ig terjedő időszak öt jelentős tornájából legalább kettőre ki kell jutnia” – vetítette előre a koncepciónak hívott dokumentum, s mert az UEFA 2016-ban felemelte az Eb-mezőny létszámát, jelenleg pedig van esély a selejtezőcsoport első két helye valamelyikének megszerzésére, a duplázás lehetséges. (Bár az előző részvétel nem a tényleges előrelépésen, hanem egy adminisztratív intézkedésen – valamint az elsőként kiemelt, majd sereghajtó görögök vesszőfutásán – múlt, a kvalifikációs hatos harmadik helye ugyanis addig kieséssel járt.)
Ami maradéktalanul megvalósult, az „a finanszírozás rendkívüli bővítése”: a program a jövő évig 238 milliárd forintot irányzott elő, ezt csupán a taóból sikerült magasan felülmúlni. Az irdatlan dohány azonban nem járt a befektetések nagyságát akár csak megközelítő fejlődéssel, és egy futballkorifeus nemrégiben tiszteletre méltó őszinteséggel fedte fel viszonylag szűk körben, egyáltalán nem tiltakozó sorstársai előtt: „Mi nem tudunk szórakoztatni, a kutya se kíváncsi ránk. Egyetlen mentsvárunk az állam, de ki tudja, meddig tart e számunkra kegyelmi állapot.”
Na igen, a 2011-ben megfogalmazott követelmény szerint az NB I 2800-as átlag nézőszámát „2014-ig 6000-re kell emelni, majd 2018-ra el kell érni a 10 ezret”. A lemaradás óriási, hiszen 2019-et írunk, és a látogatottsági középérték az előző évadban 3276 volt. A grandiózus elképzeléshez képest szolid pozitívum, hogy a családi kör létszáma az egy esztendővel korábbihoz viszonyítva 416-tal emelkedett. Ám igazából mit lehet várni olyan provinciális közegben, amelyben a bajnokság résztvevőinek harmadát a Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, Paks kvartett adja?
„Klubszinten 2014-ig egy csapatnak mindig be kell jutnia az őszi európai kupafordulókba, míg utána ezt már két magyar együttesnek kell megtennie, amelyek közül az egyik eljut a tavaszi körbe is.” Ezt foglalta dokumentumba 2011-ben az MLSZ. Elhibázott 11-es volt. Eddig annyi teljesült, hogy a Videoton – illetve annak mutációja – 2012-ben, valamint 2018-ban az Európa-liga csoportküzdelmeiben szerepelt. Most a kontinens előszezoni selejtezőinek második körénél járunk, messze még az ősz, még messzebb a tavasz, de 2014-től mind a négy évszak többszörösen elmúlt már, és két magyar résztvevő még véletlenül sem akadt nemhogy a csoportkörben, de annak közelében sem.
S akkor még egy merész célkitűzés: „az utánpótlás-válogatottaknak négy évenként legalább egy dobogós helyezést el kell érniük valamelyik korosztály döntőjében”. Újabb operett-prognózis. Apropó, a Csárdáskirálynő idei margitszigeti előadásainak egyikén meg merték tenni, hogy a délutáni vihar után több órával is vizes maradjon az összes szék a szabadtéri színpadon. Ezen az alapon a szövetség is bátran nézhet a nézők szemébe.
Az egyelőre alighanem illúzió, hogy az üléseket és a könnyeket megpróbálják felszárítani.
