Képzeljünk el egy olyan világot, ahol senki sem az – vagy csupán félig –, mint akinek megismertük. Más munkája, más szokásai, és talán más neve is van. Csak évtizedekkel később döbbenünk rá, hogy ki ő, és mit, miért tett. Ez nem egy klisés hollywoodi film forgatókönyve, hanem Michael Ondaatje kliséktől és a jól megszokott, unásig ismételt fordulatoktól mentes A háború fényei című regénye. Az angol beteg írójának legújabb műve a képzeletünket is túlszárnyalva vezet be minket Nathaniel világába, aki fokozatosan ébred rá, hogy minden egészen másként történt vele élete során, mint az gondolta. A tizennégy éves fiút 1945-ben szülei hátrahagyják Londonban nővérével Rachellel, és egy munka miatt Szingapúrba utaznak. Legalábbis a gyerekek így tudják. A testvérpárt szüleik egy bizonyos Molylepke nevű titokzatos figura és még különösebb baráti társasága gondjaira bízzák. Nathaniel évtizedekkel később, anyja szó nélküli visszatértét követően próbálja meg összeállítani emlékeiből, mi is történt életük azon részében, amikor London háború utáni utcáin járva tévelyegtek a felnőtt élet felé vezető ösvényen.
A regény nem véletlenül került fel Barack Obama kedvenc könyveinek listájára az elmúlt évben, hiszen olyan szövevényes, titkokkal, (kegyes) hazugságokkal, szerelemmel, erőszakkal, fénnyel és sötétséggel teli történetről van szó, amely a tévelygő, igazság és valóság között kiutat kereső olvasóját az utolsó oldalig rabul ejti. Miközben képet ad a háború utáni Angliáról, és az ott élők mindennapjairól, centiméterről centiméterre kibontva azt a csomagot, amely a háború egyéni vállalásait, a hátország történéseit rejti. Az emlékszálakból összeszőtt történet különös varázsa leginkább abban áll, hogy semmi sem egyértelmű, semmi sem végleges, minden csak töredék. A regény nem csupán Nathaniel életének különös alakulását írja meg, életünk különféle perspektíváit, a hol összetartó, hol széthúzó emlékek erejét világítja meg
„Ingatag történetekkel igyekszünk rendet tenni az életünkben” – olvassuk a regény utolsó lapjain, és abban a pillanatban mi sem tűnik természetesebbnek, mint e mondat igazsága.
