Békés megye ezernyi okra visszavezethető leszakadása, az országon belüli folyamatos pozícióvesztése, lakosságának már-már félelmetes csökkenése: a születések és halálozás megdöbbentő aránytalansága, a fiatalok és középkorúak megállíthatatlannak tűnő elvándorlása, s ezzel együtt az itt élő népesség vészes elöregedése. Emellett a diplomások kis aránya, a valódi megélhetést nyújtó munkahelyek roppant alacsony száma, az infrastruktúra kétségbeejtő állapota, az egészségügy és közoktatás sanyarú helyzete, a helyi felsőoktatás mélyrepülése, a kistelepülések kiüresedése, a nagy és innovatív munkahelyek húzóerejének hiánya, a kis- és középvállalati szektor hatékonyságnélküli helyben járása. Ezzel szemben pár helyi oligarcha cégének állami pénzen felduzzasztott árbevétele és kivételszámba menően néhány település relatív vagy valódi sikere még messze nem ad okot arra, hogy felelőtlen ígérettel traktáljuk az egyébként társadalmi depresszió jeleit mutató viharsarki embereket.
Mint tette ezt nem is olyan régen Lázár János, amikor 2018 októberében – politikai bukása után –„megérkezett” Mezőhegyesre, hogy a helyi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. tulajdonosi jogait gyakorló kormánybiztosa legyen. Első munkanapján azt mondta: „Szeretném megmutatni, hogy nem csak beszélni tudok az ország ügyeiről, nem csak beszélni tudok Kormányinfókon a kormányzat működéséről, hanem amiről beszélek az országgal kapcsolatban, azt meg is tudom valósítani. Jó kihívásnak is tartom ezt a lehetőséget, hogy bebizonyítsam, nem csak beszélni, de cselekedni is tudni kell. Szeretnék ennek a vállalatnak jó tulajdonosa lenni.”.
In memoriam Hruscsov
És mit ígért Lázár? Hihetetlenül sokat, de bizonyos szempontból roppant keveset. Azt vállalta, hogy a Mezőhegyesi Ménesbirtok öt éven belül Magyarország legjobb, tíz éven belül Európa egyik legjobb agrárcége lesz. De, mintegy mellesleg, megígérte Békés megye felzárkóztatását is – a felügyeletére bízott mezőhegyesi cég szárnyalásának részeként. Emellett azt, hogy az agrárcég segíti a helyi egyházakat, óvodákat, iskolákat, beszáll a városüzemeltetési feladatokba és támogatja helyben a szociális tűzifaprogramot. Emellett magasabb fizetéseket helyezett kilátásba a munkavállalóknak, szakember-utánpótlást a helyi szakközépiskolából, ösztöndíj alapítását, agrárturisztikát és az öntözött terület duplájára emelését, valamint a cég teljes átláthatóságát. S végül azt, hogy a nyereségből képződött osztalékot maradéktalanul a fejlesztésekre fordítják.
Ez hát az egyszerre nagy ívű, de – tegyük hozzá – egyben általános, semmitmondó, és könnyen vagy kényszerűen amúgy is végrehajtandó feladatok és programok listája. A Ménesbirtok, sajátos módon, hosszú évtizedek óta városüzemeltetési feladatokat lát el a dél-békési kisvárosban, segíti a helyi közösségeket és intézményeket, az önkormányzat legfőbb támpogatója és befizetője. Ez a jövőben sem változik. Lázár szándékától függetlenül emelnie kell a fizetéseket az agrárcégnek, ha a lassú magyar bérfelzárkózatás közben meg akarja tartani képzett munkaerejét. Ma is nagy öntözött területekkel rendelkezik a Ménesbirtok és nem is kérdés, ezt növelni kell. Ehhez állami ösztönzők szükségeltetnek, de a klímakatasztrófa árnyékában erre, Lázártól függetlenül, bizonyosan lesznek források. A helyi középiskola mindig is az utánpótlásbázisa volt az agrárcégnek. Az állami cég transzparenciája pedig, lévén szó közpénzről, magától értetődő. Ugyanakkor nem könnyen értelmezhető, hogyan emelkedik ki az agrárcég a hazai, de még inkább az európai megmérettetésben. Milyen mutatók és paraméterek alapján, mekkora cégméretben versengve, milyen profil és milyen adottságok, mekkora terület, gépesítettség és foglalkoztatottság mellett? Amíg ezek a tartalmi feltételek nem világosak, addig jól hangzik és perspektivikusnak tetszik a kijelentés, de valójában alig jelent valamit. Miközben nagyon hasonlít a volt szovjet pártfőtitkárnak, Hruscsovnak ahhoz a csúfosan megbukott tervéhez, miszerint a Szovjetunió a gazdaság fejlettsége, a társadalmi termelés nagyságrendje, a technológia és az életszínvonal terén is behozza az Egyesült Államokat. Aztán láttuk, mi lett belőle.
Fokozott elmaradás
De vegyük Lázár ígéretei és/vagy vállalásai közül a legnagyobb ívűt és a legfigyelemreméltóbbat: Békés megye felzárkóztatását. Erről érdemes bővebben szólni. Harminc évvel a rendszerváltás és tizenöt évvel az európai uniós csatlakozás után nemhogy a Viharsarok felzárkóztatásáról nem tudunk beszélni, hanem azt sem sikerült még elérni, hogy az ország délkeleti csücskének leszakadása ne gyorsuljon tovább a fejlettebb térségekhez képest. Noha az előcsatlakozási alapokat is figyelembe véve az elmúlt két évtizedben az ezermilliárd forintot (!) megközelítő uniós támogatási és fejlesztési forrás érkezett Békés megyébe.
A rendszerváltás első éveiben Békés a magyar megyék sorrendjében a középmezőny alsó felében foglalt helyet. Ma Borsoddal és Nógráddal az utolsó három hely egyikére csúszott vissza. Kullog a mezőny után. Riasztó a népességszám csökkenése. 1990-ben a Viharsarok lakossága 412 ezer volt, míg 2016-ban 347 ezer – alig 25 év alatt 65 ezerrel csökkent az itt élők száma, ami több mint a megyeszékhely, Békéscsaba teljes lakossága: ez ma alig haladja meg a 60 ezret. Egy modellszámítás szerint 2019 végére a csökkenéshez hozzáadhatunk újabb majdnem 10 ezret. Lehangoló tehát, hogy 75 ezer fővel csökken a Körös-völgy lakóinak száma a rendszerváltás kezdőévéhez képest, ez pedig 15 ezerrel meghaladja a békési megyeszékhely és egyben térség legnagyobb városa mai teljes lakosságának létszámát.
Hozzátehetjük: csökken az ország lakossága is, de messze nem ilyen, 20 százalékot megközelítő mértékben. Az országban a fejlett és a fejletlen térségek között hatalmas különbségek vannak. S ahogy már említettük, a Viharsarok a legfontosabb gazdasági, társadalmi, infrastrukturális mutatók terén is a legrosszabbul teljesít. Az itt található ingatlanok értéke, néhány nagyobb várost kivéve, az általános áremelkedés ellenére is csak nagyon szerényen nő, de inkább stagnál vagy csökken.
Visszaköszön a történelem
Békés megye el- és lemaradásának sok oka van és egymással szorosan összefüggőek. Ezek teljes körű bemutatása szétfeszítené ennek az írásnak kereteit is. Dióhéjban talán így vázolható fel. Magyarország modernkori történelmének kezdete, az 1867-es kiegyezés előtt – az akkor Gyula megyeszékhelyű – Békés (vár)megye egyike volt azoknak a térségeknek, amelyek a legjobban megsínylették a török pusztítást és a másfél évszázados török hódoltságot, hiszen gyakorlatilag elnéptelenedett. A dúlás után szervezett és spontán betelepülési hullámok új impulzusokat adtak a térségnek, de alapvető agrárjellegén nem változtattak. Az Elba sokáig határvonalat húzott Nyugat- és Kelet-Európa között, ahol az ipar- és kereskedelem, s ezzel együtt a társadalomfejlődés üteme közötti különbségek jól kimutathatóak voltak, s itt 1848-ig tovább élt a második jobbágyság intézménye. A kiegyezés utáni tőkebeáramlásnak köszönhetően kibővültek a közlekedési lehetőségek, urbanizáltabbakká váltak a nagyobb települések és előrelépett a gazdaság minden ága, de érdemben nem változott az agárjelleg és a lemaradás az ország központi térségeinek fejlettségétől. A mezőgazdaság nagybirtokosi rendszere mellett a versenyképtelen és piacra termelni nem tudó kisbirtok maradt a meghatározó és ezen vajmi keveset változtatott a Horthy-rendszer. A második világháború utáni iparosítás, ha érintette is ezt a térséget, de az átlagosnál kevésbé. Ráadásul ez sok esetben a könnyűipart jelentette, az pedig 1990 után hihetetlen gyorsasággal omlott össze. A rendszerváltás után a budapesti központú cégek ide kihelyezett egységeiket zárták be elsőként, a kárpótlással pedig szétverték a jó adottságokkal rendelkező és addig jól működő mezőgazdaságot,ami magával hozta az élelmiszer-feldolgozó cégek gyors és menthetetlen megszűnését. Rövid idő alatt munkahelyek tízezrei szűntek meg a megyében.
Békés így a rendszerváltás első évtizedét, némi túlzással a folyamatos kudarcok időszakaként élte meg. Zöldmezős beruházás és valódi, innovatív, az európai piacot megcélzó privatizáció inkább kivételnek számított. Az egyre szűkülő gazdasági, társadalmi, munkahelyi és megélhetési lehetőségek miatt nagyon sokan a lábukkal szavaztak. Elmentek az országon belül jól teljesítő gazdasági térségekbe, Budapestre, Szegedre, Győrbe, vagy Székesfehérvárra, de a többség Nyugat-Európába. Erre a forgatókönyvre a helyi politikai és gazdasági elit nem volt felkészülve, semmilyen receptje nem volt a gondok orvoslására. A gyorsan változó térségi politikai vezetők egyike sem tudta meggyőzni kormányát, hogy itt a problémák nagyon súlyosak, az egész térségre kiterjedő komplex fejlesztési programokra volna szükség. Feltételezhető, nem csak az akarat, hanem a forrás is hiányzott az 1990-es évek utáni első és második évtizedben. Ám e két feltétel hiánya döntőnek bizonyult.
Hamis remény
Csak azt is majd’ három évtized múltán sikerült elérni, hogy érezhető mértékben javuljon a közúti közlekedés a békési térség és az ország centruma között. Ám ha már 10-15 évvel ezelőtt teljes hosszában, csaknem 140 kilométeren, megépült volna Kecskeméttől Szarvason, Békéscsabán át egészen Gyuláig és a magyar–román országhatárig tartó M44-es gyorsforgalmi út – kiváltva a borzalmas 44-es főutat –, talán az is késő lett volna. Hiszen egy már leszakadt, lélekszámában erősen megfogyatkozott megyét talált volna akkor is. A lemaradás megállításának és a felzárkózás lassú megkezdésének elengedhetetlen, de messze nem egyedüli feltétele, hogy a Viharsarkot gyorsforgalmi út kösse össze az ország fejlettebb régióival. Pedig a megye közvéleménye és változó színvonalú politikusi gárdája még mindig abba az illúzióba ringatja magát, hogy a rendszerváltás utáni mélyrepülésnek az M44-es gyorsforgalmi út megépítése vethet majd véget. De ez, figyelembe véve az összes körülményt, önbecsapás és hamis remény.
A rendszerváltás nyomán óriási infrastruktúra-fejlesztésekre volt szükség országszerte. A 2004-es EU-csatlakozásig az erre felhasználható forrásoknak azonban igencsak szűkében voltunk, a tagság elnyerése után a Körös-völgyben nehezen vették tudomásul, hogy Brüsszel nem támogatja az M44-es megvalósítását. Az uniós szabályokat figyelembe véve, jogosan. Hiszen nem a kontinens nagyobb területi egységeit összekötő tranzitútról van szó. A Kecskeméttől induló út 140 kilométer után Gyulánál éri el a román határt, ám Kisjenőnél beletorkollik a Nagyváradot és Aradot összekötő főútba, és nem vezet tovább – sem Románia belsejébe, sem a tágabban vett Balkánra.
Az elmúlt húsz évben az M44-es várható megvalósulásáról minden és mindennek az ellenkezője elhangzott a politikusok szájából. Ami a valóság: 2019 őszére elkészül az M44-es gyorsforgalmi út két szakasza. Ám az örömteli fejlesztéshez két alapvető gond kapcsolódik. Egyrészt, már túl későn, mert szinte visszafordíthatatlanul rossz állapotban találja az út a Viharsarkot. Másrészt érhetetlen, hogy harmadik, befejező szakasza miért nem Kecskemétet és miért Nagykőröst célozza meg? Túl azon, hogy azt sem tudni, ez a befejező szakasz mikor készül el. Így a későn érkezett út egyben torzó is lesz.
A vasútfejlesztéssel is felemásan járt Békés megye. Bár a térségen is áthaladó Budapest-Bukarest villamosított fővonal egyben európai korridornak is számít, ezért Szolnok és Lökösháza között több mint 100 milliárdos brüsszeli pénzből felújították és teljes hosszában két nyomtávúvá tették a vonalat, a közbeeső összes állomás felújításával együtt. Ám hiába engedi a vonal és immár a biztosító berendezések az óránkénti 160 kilométeres sebességet, a szerelvények alkalmatlanok erre. Cserére pedig nincs forrás. Így a jelentős fejlesztés ellenére a menetidő Békéscsaba és Budapest között éppúgy bő két és fél óra, mint volt tíz, húsz és negyven évvel ezelőtt! Az új vonalnak érdemi gazdaságélénkítő szerepe viszont nehezen kimutatható a Körös-völgyben. Csak átszáguld a hihetetlen mennyiségű áru Békés megyén Nyugat-Európa és a Balkán között.
Az ámítás vége
A magyarországi TOP 500-as cégek listáján Békés megye az egyik leggyengébb szereplő. Mindössze három vállalat tud felkapaszkodni a listára, s egyikük sem békéscsabai székhelyű. Ami, sok minden más mellett jelzi, hogy egy gyenge teljesítményű megye nem erős megyeszékhelye a 60 ezres város. A legnagyobb 500-ban szereplő cégek – az orosházi autóalkatrészeket gyártó Linamar Hungary Zrt., a szarvasi pulykafeldolgozó, a Gallicoop Zrt. és az orosházi síküveggyár, a Guardian – éves árbevétele 27 és 58 milliárd forint között van. A mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt.-é 2018-ban 5,6 milliárd forint volt. Ez igencsak tisztes távolságban van a legnagyobb térségbeli cégekétől, amelyeknek egyébként – ennek ellenére – nincs gazdasági potenciálja és ereje arra, hogy szerepet játszhassanak az egyelőre nem létező Békés megyei felzárkózásban. Kérdés tehát, hogyan várható el ez a sokkal kisebb árbevételű, ráadásul a térség perifériáján elhelyezkedő mezőhegyesi cégtől? Azért, mert Lázár János nagyot akarásban és nagyotmondásában ezt ígérte?
Fentebb vázoltuk, fontosabb dolgokról, nagyobb összefüggésekről és sokkal összetettebb probléma-együttesről van szó, minthogy jól hangzó, de olcsó és semmire sem kötelező politikai ígéretekkel hagyjuk magunkat és egy egész térséget megtéveszteni. Most éppen Lázár János által. Aki, ki tudja, hol lesz öt vagy tíz év múlva? Mezőhegyes kormánybiztosa lesz-e még akkor?
Aligha szükséges lázári lázálmokat kergetni. Jobb, ha az elrugaszkodás előfeltételeként számba vesszük a viharsarki valóságot.
