Két történelmi mondat ugyanarról az eseményről. Természetesen mindkettő a televízióban hangzott el és érdemes arra, hogy most, pontosan ötven év távlatából is boncolgassuk. Az egyiket gyakran idézik, különösen napjainkban, az első ember Holdra-lépésének fél évszázados évfordulóján. „Kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta Neil Armstrong, miután – kilenc lépcsőfokot megtéve - Földünk kísérőjének felszínére toppant. A CBS televízióban az eseményt közvetítő Walter Cronkite pedig erre levette híres szemüvegét, elkezdett tapsolni, majd a mellette ülőhöz fordult: „Mondj valamit, nekem nincsenek szavaim”.
Nem kétséges, a Holdra szállás történelmi esemény volt. A tudomány számára is, de még inkább a politikusoknak. Többek között azt is jelentette, hogy a hidegháborús űrversenyben az Egyesült Államok átvette a vezetést a sokáig élen álló szovjetektől. Miután Jurij Gagarin a Vosztok-1 fedélzetén 1961. április 12-én megkerülte e Földet, az akkori amerikai elnök kiadta a parancsot: irány a Hold. Tudta ugyanis, hogy csak egy ilyen programmal kerekedhetnek a szovjetek fölé. S bár John F. Kennedyt két és fél év múltán Dallasban meggyilkolták, ezért nem érhette meg utasítása megvalósulását, országa diadalt aratott. Az sem véletlen, hogy az Apollo 11 útja egyfajta televíziós show-műsorrá vált, aminek nem lehetett avatottabb vezetője, mint a már akkor is az Egyesült Államok leghitelesebb politikai műsorvezetőjének tartott Walter Cronkite.
Utóbb megkérdezték Armstrongot, régóta készült-e arra, hogy azt mondja, ami elhangzott. „Egyáltalán nem – így a válasz. – De amikor leléptem a Hold felszínére, eszembe jutott, hogy ez annak a mintegy 400 ezer embernek köszönhető, aki a programban dolgozott. És úgy gondoltam, ők képviselik az egész emberiséget, amely ezzel a lépéssel új korszakhoz ért.” Így beszélt az Apollo 11 parancsnoka, aki akkor 38 éves volt, s nem úgy ismerték, mint a szavak emberét. A felesége egyszer elmondta, gyakran az a válasza a neki feltett kérdésekre, hogy hallgat. Ha pedig azt mondja, nem, az már egy hosszú vitával ér fel.
Cronkite ezzel szemben kétségkívül a szavak embere volt és az is maradt. Jelentős eseményekről számolt be és mindig tudta, mit kell mondani. Kivéve ezt az egyetlen alkalmat. Sok év után egy interjúban meg is kérdezték tőle, mitől akadt el a szava. Erre felidézte, hogy a közvetítés szakértője, Walter Schirra – ugyancsak űrhajós, aki a Mercury 7 fedélzetén járt az űrben – korábban érdeklődött nála, mit fog mondani a nevezetes percekben. „De nem volt tervem, azt gondoltam, a rutin majd átsegít. Tévedtem, csak annyit tudtam kinyögni, hogy óh, fiúk, és aztán annyira a jelenet hatása alá kerültem, hogy nem tudtam beszélni” – mesélte.
Az egész világon – állítólag – mintegy 800 millió ember nézhette élő, egyenes adásban a holdkomp landolását. Köztük a magyar nézők is. Pedig ez itt nem volt mindennapos esemény. A hazai közönség ahhoz szokhatott hozzá, hogy utólag értesül az űrbéli – szovjet – sikerekről. Az elvtársak ugyanis a biztonság kedvéért általában megvárták egy-egy expedíció lezárulását és csak utána értesítették róla a publikumot. Az amerikaiak nem voltak ennyire óvatosak. Ezzel fel is adták a leckét a budapesti pártközpontnak, ahol 1969 júliusában el kellett dönteni, hogy vajon méltók-e a hazai nézők egy ilyen esemény nyomon követésére. Végül az utolsó pillanatban úgy határoztak, nem lehet megfosztani a magyarokat ettől az élménytől. A leszállást a Holdra így élőben közvetítették, de miután az űrhajósok a landolás után több órával léptek csak ki, azt már másnap reggel felvételről mutatták. Az adást ketten kommentálták, Echter Tibor orvos-ezredes és Almár Iván csillagász. A korra jellemző módon egyébként a tudóst barátja, az ezredes kérte fel, hogy vegyen részt a műsorban, amelyet egy sportriporter, a korán elhunyt Szőnyi János vezetett. Azért esett rá a választás, mert jól tudott angolul, bár a szakkifejezésekkel – mint kiderült – neki is gyakran meggyűlt a baja. Mindenesetre ez a hazai televíziózás történetében is új korszak kezdetét jelentette. Jelezte, hogy kinyílt a világ és a közönséget immár nem lehet mesterségesen elzárni a nagy eseményektől.
S hogy mennyit változott a hazai televíziózás viszonylag rövid idő alatt: alig 17 évvel később, 1986 januárjában már semmiféle pártközponti engedély nem kellett egy másik űresemény majdnem egyidejű közvetítéséhez. Számomra ez azért maradt nagyon emlékezetes, mert aznap én szerkesztettem a fél nyolcas Híradót. S közben érkezett a hír, hogy a fellövés után 73 másodperccel megsemmisült a Challenger űrrepülőgép, fedélzetén hét asztronautával, köztük két nővel (s egyikük teljesen civil, egy tanárnő volt). Az Eurovíziós hírcserében természetesen szinte azonnal láthatók voltak a megrendítő felvételek, amelyeket néhány perces csúszással mi is be tudtunk mutatni. A műsorvezető aznap a kitűnő rádiós külpolitikus, P. Szabó József volt, akiről akkor persze még nem tudhattuk, hogy nyolc év múltán – mint a Kossuth Rádió főszerkesztője - milyen dicstelen szerepet játszik majd több mint száz rádiós kirúgásában. Az viszont ezúttal is kiderült, mennyire felkészült újságíró, aki a váratlan események közepette is pontosan tudja, mit és hogyan kell mondani. Így aztán a Challenger tragédiája – az első, repülés közben történt amerikai űrkatasztrófa – a Magyar Televízióban is történelmi eseménnyé vált.
Öröm és bánat együtt jár a televíziózásban – és gyakran egyikre sincsenek szavaink.
