Emeld fel a holdvilágképed! Hadd lássuk, hogyan sírsz, dagadt! ‒ mondta a mellette ülő lány a kövér kislánynak, aki sírva hajtotta a fejét a padra. Amikor felemelte, a padtársa úgy nyomta vissza a fejét, hogy beverte a homlokát a pad szélébe.
Első nap az általános iskolában. Ez volt a kezdet, ahogy bement a tanterembe és a tanítónő leültette az utolsó padba, egy lány mellé. Rögtön csúfolni kezdte és csatlakoztak hozzá többen is a közelben ülők közül, fiúk és lányok vegyesen.
Az óvodában olyan jó volt! Nem is tudta, milyen oázisa volt az emberi jóságnak. Az óvónénije régen apáca volt. Ott tanult óvónőnek. Amikor megszüntették a rendjét, elhelyezkedett egy óvodában. Talán miatta is vált természetessé az ovijában, hogy senkit sem csúfoltak, nem közösítettek ki. Az egyik legjobb barátja például egy állami gondozott, nevelőszülőknél élő cigányfiú volt. Az óvodában egyenlőség és testvériség volt. Kövér, szemüveges, szeplős ‒ mindegy. Gyerek.
Az általános iskolában viszont nemcsak a kezdet volt ilyen, hanem végig a 8 év. Sokszor hitte azt, hogy nem éli túl a rendszeres megalázásokat. Csak annyi volt a bűne, hogy kövér. Ezzel érdemelte ki a csúfolásokat. Az is előfordult, hogy fiúk fenékbe rugdosták, leköpdösték. Soha, senki nem védte meg. Azok sem, akikkel barátkozott. Még a tanárok között is voltak, akik megalázták.
Álmatlanul forgolódott, miközben egyre több emlék tolult fel a gyerekkorából annak köszönhetően, hogy a volt osztálya Facebook csoportot alapított és már harmadszorra kellett törölnie magát, mert ismét és ismét felvette tagnak valamelyikük. Harmadszorra beállította, hogy ne tudják bejelölni.
Páran írtak is neki, hogy lesz osztálytalálkozó. Ő meg visszaírt emlékeket idézve, hogy ezek után miért menne?
Egyszer, húsz évesen adott egy esélyt nekik. Úgy gondolta, hogy felnőttek a többiek, mások lettek. Elment hát az osztálytalálkozóra. Vacsora után a többség váratlanul kört alakított a székeikkel az asztal melletti üres részen, beszélgettek, nevetgéltek és nem zavarta őket, hogy néhányan az asztal végénél maradtak. Kiközösítve. Úgy, mint egykoron.
Az eltelt több mint három évtized alatt mindig megdöbbent, amikor az utcán összetalálkozott egykori osztálytársaival vagy a neten írtak neki. Úgy viselkedtek vele, mintha semmi sem történt volna. Ha felemlegette a sérelmeit, nem emlékeztek rá. Volt, aki fel is háborodott rajta, hogy ugyan már, vádaskodás, ő ilyet nem tett.
Ez a legborzasztóbb, hogy még csak nem is emlékeznek rá. Más érzés lenne, ha őszintén sajnálva a tetteiket, szavaikat, bocsánatot kérnének. Látná, hogy megbánták.
Tényleg menjen el? Néhány volt osztálytársával kapcsolatot tart a Facebookon. Köztük is vannak olyanok, akiknek volt mit megbocsátania és voltak, akiknek elutasította az ismerősnek jelölését. Ha elmenne és vidáman sztorizgatna azokkal, akik tönkretették az általános iskolás éveit, úgy érezné, hogy szembeköpné a nehezen megszerzett önbecsülését.
Ahogy otthon selejtezett és kipakolt egy szekrényt, előkerült egy ballagási tarisznya. Az általános iskolai. 34 éve bújt meg a szülei szekrényfiókjában. Kinyitotta. Benne volt az osztálynévsor is, hengerként feltekerve.
Kitekerte, végigolvasta és közben a megbocsátásra gondolt. Égi jel volt. Talán. Értelmezés kérdése. Talán azt akarta üzenni vele az univerzum, hogy ideje lezárnia a múltnak ezt a részét.
Mosolyogni kezdett. Megbocsátás? Önkéntelenül felfelé tartotta egyik keze középső ujját, miközben tenyerét maga felé fordította és a többi ujját behajlította.
Felállt, elindult a fürdőszoba felé és útközben a konyhában magához vett egy doboz gyufát. Felhajtotta a wc műanyag ülőkéjét, meggyújtott egy szál gyufát és a lobogó láng fölé tartotta az osztálynévsoros tekercset. Amikor már nem bírta tartani, bedobta a wc-be a hamuvá váló papírt, s végül meghúzta a víztartály láncát. A hamu eltűnt a lefolyóban. Oda került, ahová az ilyen emlékek valók.
Jó érzés volt. Felszabadító. Aznap éjjel mosolyogva aludt el.
