A parttól távol jóképű, nyurga fiú ül a kerekes székben, hatan állják körül. „Gyere velünk, nem lesz gond, beemelünk, segítünk!” – győzködik kórusban, ő azonban hajthatatlan. „Víziszonyod van?” – kérdem tőle. – „Dehogyis, csak még túl korai. Tavaly augusztusban volt a balesetem. A Tiszán hajókáztunk a rokonokkal, fejest ugrottam a motorcsónakból és eltört két nyakcsigolyám. Az unokatesóm is ugrott, csak nálam sekélyebb volt a víz. Szerencsére a gerincvelőm nem szakadt el, az első perctől éreztem a lábamat, de sokáig nem tudtam mozgatni. Most már járókerettel mászkálok otthon” – feleli.
Péter tizenkilenc éves, a balesetkor ment volna negyedikbe. A hosszadalmas rehabilitáció alatt négy kórházsulis egyetemista egymást váltva készítette fel az érettségire. Korábban rendre hármasokat kapott, szenvedélyesen röplabdázott, a sportnak élt. Négyes átlaggal érettségizett, és lábadozás közben azt is kiötlötte segítőivel, hogyan tovább. Tudomásul vette, hogy világklasszis sportoló már nem lesz, nyáron leteszi az angolnyelv-vizsgát, ősszel pedig készülni kezd az egyetemi felvételire.
Tóthné Almássy Monika tizenöt évig kórházpedagógus volt, az ott szerzett tapasztalatok nyomán hozta létre a Kórházsuli Alapítványt öt évvel ezelőtt. Azt mondja, a kórházi tanulás arra szolgál, hogy a tartósan beteg gyerekek mindennapjait motiválja, strukturálja, ám az otthoni rehabilitáció alatt – ami akár évekig eltarthat – semmi segítséget nem kapnak. Egy tanár ismerőse vetette fel: mi lenne, ha ez idő alatt megfelelően felkészített kortársakkal tanulnának a beteg gyerekek? Az alapítványhoz hamarosan csatlakozott Berczelédi Réka, az Eötvös József Gimnázium tanára, így lett a KórházSuli önkénteseinek bázisa a budapesti gimnázium. A KórházSuliban az egyetemista önkéntesek személyesen vagy Skype-on segítenek, a középiskolások tananyagot fejlesztenek számukra. Közülük választódott ki egy kemény mag, ők a KórházSuli kommandó, akik toboroznak, képzéseket tartanak, a vezetőkkel együtt alakítják, formálják a programot. „Programunk három lába: az egyénre szabott tananyagfejlesztés, a személyes mentorálás és a közösségépítés. Alkotó-, illetve integráló nyári táborainkban együtt nyaralnak, szórakoznak gyógyulók és egészséges társaik. A kortárs közösség nagyon fontos, mert éppen ez az, amitől egy sérülés vagy tartós betegség megfosztja a fiatalokat – magyarázza Monika. – A táborban a délelőtti megbeszéléseken együtt próbáljuk megfogalmazni, milyen a jó segítség. Hogyan segíthetünk egymásnak feloldani a betegségeket övező tabukat? A félelmek könnyen feloldhatók ugyanis, csak attól félünk, amiről nem beszélünk, amit nem ismerünk. A program annak idején a beteg gyerekek megsegítéséért indult, ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkéntesekre is komoly hatást gyakorol. Erőteljes személyiségfejlődésen mennek keresztül, ami befolyásolhatja további életútjukat. Öt éve négy beteg fiatallal kezdtünk, az idei tanévben 147 gyerekkel foglalkoztunk egyénileg, 270 önkéntes több mint 6000 munkaórát fektetett ebbe. A szabadidejüket áldozzák a közös célra és nem áldozatnak, hanem küldetésnek tekintik.”
A kommandó
A strandhoz vezető úton hárman kenik magukat sokfaktoros naptejjel. Dávid és Balázs az Eötvösbe járnak, Panna az ELTE gyakorló gimnáziumába, a Trefortba. „Különleges élmény a KórházSulival dolgozni, mert extrém élethelyzetekhez visz minket közel. Ezek a diákok olyasmit élnek át, amit mi, egészségesek soha. A KórházSuli döbbentett rá, hogy le kell győznünk a bennünk élő sztereotípiákat. A gyógyuló fiatalok külseje néha szokatlan, de valójában ugyanolyanok, mint bárki. Örülök, hogy segíthetek nekik azzal, hogy társnak szegődök a tanulásukhoz” – fejtegeti Balázs. „Ebben a munkában mindkét fél nyer – folytatja Dávid. – Nyereség, hogy gimnazistaként olyan mélységben sajátítunk el tananyagrészeket, hogy átadhassuk másnak. Ehhez rálátás, rendszerezettség kell, amivel a legtöbb középiskolás nem rendelkezik. Nagy dolog az is, hogy megismerhetjük azt a világot, amiben a gyógyulók élnek, mert ez egyfajta szociális érzékenységet alakít ki bennünk.”
„Ez a munka fejleszti az érzelmi intelligenciát, ami rendkívül hasznos, mert segít alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz – mondja Panna. – Én nagyon sok pluszt kaptam a KórházSulitól. Rengeteg új embert ismertem meg, elképesztő a közösség, befogadók, önzetlenek, sokat tanulok tőlük. Az a legnagyobb kincs, ha lelki társakra lel az ember.”
Hegek a lélekben
A mezítlábas Sorompó Anett derékig érő, szőke hajsátorával akár diáklány is lehetne. Édesanyja a Bethesda Gyermekkórház onkológiai osztályának főnővére volt, Anett sok időt töltött a gyógyulófélben lévő gyerekekkel. Tizenöt éve dolgozik a Bethesdában, szakterülete az oktatási rehabilitáció. „Egy hosszú betegség vagy egy súlyos sérülés nem múlik el nyomtalanul. Sokszor visszavonhatatlanul megváltoztatja az életet, de ha nem, akkor is láthatatlan hegek maradnak utána a lélekben. Ezzel mi külön foglalkozunk a traumafeldolgozó csoportokban. A kórházsulis táborokba például csak azok jöhetnek, akik már komolyan elkezdték feldolgozni a traumájukat. Nekem a kórházban az a feladatom, hogy betegeink megkapják az állapotuknak leginkább megfelelő oktatást, képzést. Az alapítvány sokat segíthet ebben, nem véletlenül láttam benne kezdetektől fantáziát.” „Fiatal vagy, lelkes és itthon dolgozol. Miért?” – provokálom Anettet. Szerinte nem átmenni kell a határon, hanem behozni a határon túlról, ami ott már bevált. Ő körbekutatja a világot, és hazai viszonyokra adaptálja a kint felcsipegetett módszereket.
Csak itt, a helyszínen derül ki, hogy kiskorúakkal nem beszélhetek, mert nincs hozzá szülői engedély. Anett vigaszdíjul felkínálja nekem az ideális riportalanyt, akire évek múlva is emlékezni fogok. Diana éteri jelenség – szellőlány. Karcsú, fehér bőrű, halk szavú. Bonyolult eleganciája megkapó: libbenős, apró flitteres fekete tüllruháján áttetszik hibátlan alakja. A homlokán lévő folt égés nyoma. „Négyéves koromban forró olajjal leforráztam magam. Az arcom, a nyakam, a mellkasom és a kezem égett meg, harmadfokú égés volt, sokáig intenzív osztályon feküdtem. Össze se tudom számolni, hányszor műtöttek. Tizenöt éve folyamatosan korrigálják a megégett bőrt, hogy minél szebb legyen” – kezdi, amint letelepszünk az üres emelvény lépcsőjére. Szépen, kereken fogalmaz, pedig csak néhány éve képes beszélni erről.
Dia óvodás volt a balesetkor. Sokáig nem érdekelte, hogyan néz ki, később tudatosult benne, hogy más, mint a többiek. Ekkor jöttek az igazán nehéz időszakok. Nem tudta, hogyan teremtsen kapcsolatot, nem tudta, mit gondolnak róla a többiek. Iskolás korát magányban élte, a kórházsulis segítők törték fel a hallgatás burkát. Tavaly bekerült egy rehabilitációs táborba, ott ismerte meg Fruzsinát, aki szintén megégett, és Szandit, akinek agyvérzése volt. Azóta együtt bandáznak. Dia úgy látja, a sorstársakkal minden könnyebb. Nyíltan kérdeznek, erre nyíltan válaszolhat. Őszinték, nem sugdolóznak a háta mögött, emiatt szorosak a barátságok.
Ekkor ül le mellénk Annamari, aki pszichológiát tanul az ELTE-n, negyedéves. Két éve tartozik az alapítvány önkéntesei közé, angolt tanít. Diával az hozta össze a tábor első napján, hogy megcsodálta a lány szivárványos sminkjét, mert ő is „sminkbolond”.
Szinte ontja a történeteket tanítványairól. Egy évig oktatott angolra egy születése óta mozgássérült, kerekes székes fiatalt. A lány egy komplikált gerincműtét után a Heim Pál kórházban feküdt. Egyébként vidéken élt, ahol egy elméletben akadálymentesített gimnáziumba járt. Az épületbe kerekes székkel csak a hátsó ajtón tudott bejutni, az emeleti szaktantermekhez nem vezetett rámpa, nem vitt fel lift. Annamaritól értesült arról, hogy létezik a fővárosban egy Mozgásjavító Iskola és Gimnázium, ahol több önállóságot tanulhatna. Megvívta az otthoni harcokat, felvették, jól halad és talán életében először boldog. Annamari az idei évben egy enyhén mozgássérült fiút tanított angolra. A srác egyedül jár, erősen sántítva, és súlyos beszédzavarral küzd. Ilyenkor a tanítványt ki kell békíteni a helyzettel, s föl kell mérni a lehetőségeket. A fiú tipikus kamasz, mindene a haverok meg a buli. De józanul gondolkozik, tudja, hogy a jövőben nem végezhet akármilyen munkát, szüksége lehet például biztos nyelvtudásra. Két tannyelvű gimnáziumba jár, informatikát tanul. Szeret úszni, rettentő lelkes, s nem titkoltan a paralimpiára kacsingat. Amikor éppen nem úszik, Annamarival angolozik. A következő történet azt mutatja meg, miként működik a személyre szabott oktatás a KórházSuliban. Egyik barátnője egy negyedikes autista kisfiúval tanult, akinek nehezére esett a beilleszkedés és a közös tantermi tanulás. Annamari barátnője magyart és nyelvtant tanított neki. A kisfiú imádott mindenféle állatot, különösen a hörcsögöket és a világszerte népszerű Minecraft számítógépes játékot. Ezért az igeidőket ezzel a játékkal gyakorolták, a szövegelemzést pedig egy hörcsögös mesén. A srác sikeresen befejezte normál általános iskolában a negyediket, és ötödikben átkerült egy speciális, kis létszámú osztályba.
