Hogyan került Amerikába?
A rendszerváltással. A szegedi egyetemen tanultam angol-magyar szakon – 1993-ban le is diplomáztam –, amikor kinyíltak a kapuk a világ felé. Ez nagyon vonzott, mindent megpályáztam. Mentem tanulni Angliába, Németországba, Olaszországba. És végül az Egyesült Államokban kötöttem ki. Családom lett, egzisztenciám, és bár álmodoztam róla, hogy visszajövök Európába – három évig voltam is posztdoktori képzésen Amszterdamban –, de nem voltak kedvezőek a politikai változások, főleg Magyarországon. Nőttek a gyerekeim, állást kaptam a Dél-kaliforniai Egyetem film és média tanszékén, ahol azóta is dolgozom.
Miért vonzódott volna Európához?
Akkoriban úgy gondoltam, van európai mentalitás, és azt képviselem. Előítéleteim voltak Amerikával szemben, de ezek megszűntek az évek során. És egyre jobban tetszett a közvetítői szerep a két kultúra között a média tanulmányozásán keresztül. Szerencsés módon sokat tudok mozogni Európa és Amerika között.
A tudományos szemléletmódja mintha közelebb állna az amerikaihoz. Nem pepecselni annyit a részletekkel, hanem lényegre törő, koncepcionális megállapításokat tenni.
Igen, azt hiszem, ez az egyik összetevője, hogy miért nem akartam igazán Európában tudóskodni. Főleg Kelet-Európában, ahol szerintem még merevebbek a tudományosság szabályai. Amerika rugalmasabb. A médiatudományoknak ott nagyobb hagyománya van, és nem kell minden vele érintkező társadalomtudományos területben elmélyedni. Vonzott ez a szemlélet, és nagy szerencsém, hogy az első kelet-európai fecskék között voltam, akik a rendszerváltás után valami újat és hiteleset tudtak mondani a térségről, a hidegháború kulturális életéről.
De kit érdekel ma ott a kelet-európai média?
Kelet-Európa még mindig fontos terepe a politikai változásoknak. És a szocialista korszak iránt sem veszett el az érdeklődés. Főként, ha nem ragadunk le a főleg Kelet-Európában hagyományos nemzeti megközelítésnél, és a közös vonásokra összepontosítunk, amelyek sokkal markánsabbak. Ezek mentén lehet igazán lényeges kérdéseket feltenni. Én is ezt az irányvonalat követtem.
A TV szocializmus című, új könyvében már a hidegháborús határokon is átlép. És fontos, sokszor meglepő párhuzamokat állapít meg a média nyugati és keleti fejlődésében.
Ahogy beleástam magam a szakirodalomba, a nemzeti tévétörténetekbe, szembeötlőek voltak a párhuzamok. Főleg a televíziós műfajokban. A könyvem is ezek köré építettem. Mert a televíziós műfajok majdnem teljesen egyeznek. A történelmi sorozatok, a kémtörténetek, az adaptációk, a kabaréműsorok, a vetélkedők… Ráadásul a kezdeteknél nem volt szigorú jogvédelem, nyitottabb volt a piac, és a tévé olyan médium, amelyik könnyedén tud utazni. Az európai tévé is kénytelen volt először amerikai mintákat, sorozattípusokat átvenni. És döntően innen kerültek át ezek a később induló, kisebb kelet-európai tévékbe.
Az egykori Magyar Televízió munkatársai gyakran beszélnek arról, hogy komoly szabadságot élveztek, ami meglepően hangzik.
Azért ez inkább egy magyar történet, csak Jugoszláviában volt hasonló szabadság, meg talán bizonyos időszakokban Csehszlovákiában és Lengyelországban. Úgy látom, az okozta a viszonylagos szabadságot, hogy a párt nem tudott mit kezdeni a tévé privát természetével. Hogy a lakásokba jut el, közvetlenebb kapcsolatba kerül az emberekkel. Gondoljunk akár egy közönségszavazásra. Vagy az élő fórumműsorokra. Ezeket nehéz kontrollálni. A politikusok sem voltak felkészülve rá, milyen előadásban szerepelni. Kiszámíthatatlan, mikor villan fel a hallgatók között egy kétkedő arc, egy lekezelő gesztus. Más a jelentése egy-egy elakadásnak, jöhetnek váratlan kérdések is. Figyelni kell a nézők igényeire, a bemondók, riporterek nem lehetnek hivatalosak. A hatalom úgy vélte, előnyösebb, ha rábízza a tévésekre, hogyan lehet közelíteni az emberekhez, családias légkört teremtve köztük és a politika között.
Hogyan látja a mai médiafolyamatokat?
Ehhez vissza kell nyúlni az európai köztévé válságához az 1980-as években. A csatornák bővülésével az emberek egyre kevésbé akartak „tanító”, paternalisztikus hangvételű műsorokat nézni. Nem akartak a középosztály „iskolájába” járni. Problémát okozott az is, hogy egyre multinacionálisabbá vált a közönség. Muszáj volt megint amerikai mintákból meríteni. Teret nyert a kereskedelmi televíziózás a maga populáris, széles rétegek igényeit kielégítő műfajaival. Azóta belépett az internet, minden sokkal mobilisabb, több felületen elérhető. De úgy látom, sok köztévé tudott tanulni belőle. A legjobb példa a BBC, amely nagyon jól elegyíti a kommercionális és a közszolgálati jelleget. Más kérdés, hogy a kelet-európai köztelevíziózás képtelen reagálni a helyzetre. A magyar politika például még mindig propagandaeszközt lát a köztévében. Miért kell görcsösen félni minden globalizációs folyamattól? Minek a médiában annyira ragaszkodni a nemzeti korlátokhoz? Hiszen miről szól a mai HBO? Nem egy multikulturális nyitásról, amelynek következtében egyre több országban gyártanak színvonalas sorozatokat, és egyre több ország filmje kap erős, nemzetközi megjelenési fórumot? Vándorolnak a brandek ide-oda, feltöltődnek helyi vonásokkal. Ami közelebb hozza az embereket. Hiába látunk most gazdasági-politikai okok miatt nacionalista előretörést az európai és amerikai közéletben, a nemzeti elkülönülés nem perspektíva a mai világban. Én egyáltalán nem hiszek benne.
