Emlékeznek a belvárosi tűzoltóság Városháza parkra néző tűzfalán lévő Vasarely-gömbre (bizonyos Rapa és Vegaz munkája)? Nagyjából egy-két hete adekvát vele kapcsolatban a nosztalgiázó múlt idő, hiszen hivatalosan is emlékké avanzsált: le- vagyis inkább átfestették. Kilenc évvel ezelőtt, a Vasarely után szabadon meghirdetett Színes Város Projekt első hivatalos tűzfalfestményeként (gyakorlatilag a második akcióként, hisz a legelső a Flórián téri aluljáró megfestése volt) került fel a szürke tűzfalra, elindítva egyfajta utcaművészeti lavinát, mely hol pro, hol pedig kontra ad ma is hullámokban heves vitatémát a közbeszéd számára. Mert egyfelől igazán városbarát és hangulatjavító kezdeményezés a kopott, ronda és csupaszon meredező hatalmas felületeknek színes arcot adni, ugyanakkor a kritikusai szerint a graffiti műfajának éppen a lényegét veszi el: közhelyesek, egyes vélemények szerint már elkészültükkor idejét múltak és kispolgáriak ezek a falfestmények, melyeknek közük nincs a street arthoz, hiszen nem reflektálnak sem az alkotójukra, sem pedig a környezetükre, ahogyan azt egy valamirevaló graffiti tenné. Tény, hogy akad köztük néhány meredek giccs – gondoljunk csak például az Akácfa utcában égbe törő göndör Poszeidónra –, ezzel együtt az elmúlt közel 10 évben készült egy-két olyan falfestmény is, mely részévé vált az utcaképnek és ma már hozzátartozik a város „gálaruhájához”.
A Deák téri Vasarely-gömböt, bár az eredetiségtől messze állt, valahogy idővel megszerette az ember, és annak ellenére, hogy kapott hideget-meleget, többek között, hogy „stréberkedő és Vasarelyvel takarózó, mely lefekszik a városvezetés cenzurális kultúrpolitikájának”, idővel új fix pontja lett az állandóan újjáalakuló belvárosi utcaképnek. Aztán az alját – állítólag – hónapokkal ezelőtt telegraffitizték, úgy rendesen, illegálisan, tiltakozásképp, úgyhogy a Színes Város Projekt falfestői újra akcióba lendültek, és ahelyett, hogy kijavították volna a mára emblematikussá vált Vasarely-másolatot, egy új koncepcióval álltak elő. A hivatalos nyilatkozatok szerint ők találták ki az „olimpikonfalat”, de ismervén a városvezetés hozzáállását a kultúra szabadságához, nehéz elhinni, hogy a realista giccset sem nélkülöző, tűzfalfestményhez mérten szokatlanul didaktikus alkotásnak nincs köze Budapest sportfővárosi rangjához. A tűzoltóság faláról mostantól az „értelmezhetetlen” gömb helyett fotorealisztikus fejek és tekintetek – Egerszegi Krisztina, Balczó András, Keleti Ágnes, Gyarmati Dezső, Zsivótzky Gyula – néznek vissza az arra járókra, dagadó tűzfalkeblekkel hirdetve sporttörténeti nagyságunkat, mely vitathatatlan ugyan, csak épp felvet néhány kérdést. Többek között azt, hogy vajon tényleg olimikonóriásaink előtt tiszteleg-e a város (ország) vezetése a nyilvánvalóan megrendelt vagy legalábbis erősen instruált festménnyel, avagy inkább arra használja őket, hogy elcsaklizza az aranyukat és a saját folyton dicsőített vízfejére helyezzen jogtalan diadémot?
