Az Európai Parlament július 16-án hajszálnyi többséggel jóváhagyta Ursula von der Leyen kinevezését az Európai Bizottság elnöki posztjára, aki ezzel ötéves mandátumot nyert. A döntéshez parlamenti többség kellett, ez megvan. A szavazataránynak itt nincs jelentősége, inkább a megújult EP jövőbeni viselkedését jelzi, de arra nézve sem feltétlenül irányadó. Ezzel átmenetileg nyugvópontra jutott a hatalmi huzakodás az EU két csúcsintézménye között azon, hogy melyikük jelölje a harmadik vezetőjét. Az EP és az Európai Tanács egyaránt magának követelte a Bizottság elnökének jelölési jogát, miközben mindkettő úgy vélte, a másik dolga csupán a rábólintás lenne. Ebben kölcsönösen tévedtek, de lássuk, milyen politikai felhatalmazásra alapozták az igényeiket.
Bárhonnan közelítsünk is a kérdéshez, a sokszintű európai uniós kormányzás hatalmának forrását mi, választópolgárok képezzük. Az uniós intézmények kizárólag tőlünk kaphatnak politikai felhatalmazást ugyanúgy, mint a nemzeti parlamentek és kormányok, vagy az önkormányzatok. Csakhogy minél magasabbra hágunk az integrációs építmény emeletein, annál távolabbi és egyben bonyolultabb a kapcsolat a választópolgár és a politikai cselekvésre felhatalmazott személyek és intézmények között. Hasonlítsuk össze egymással ebből a szempontból a reflektorfénybe került két civakodó uniós szervet!
Az EP a hangosabb, nemcsak azért, mert májusi újraválasztása felpezsdítette a politikai aktivitását, hanem mert szeret azzal büszkélkedni, hogy képviselőit EU-szerte közvetlenül választja a nép. Ez annyiban igaz, hogy a május 26-án az urnákba dobott szavazataink szerint dőlt el, kik kapják a mandátumokat a Magyarországnak járó 21 parlamenti helyre, van azonban néhány bökkenő. Az első az, hogy mi csupán pártokra voksolhattunk, személyekre nem. Azt az egyes pártok döntötték el, hogy kiket és milyen sorrendben tesznek a listáikra, márpedig ettől függött, hogy a kapott szavazatok arányában ki nyer európai mandátumot. Választópolgárként csupán azt mérlegelhettük, hogy melyik párt érdemli meg a szavazatunkat. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy kiknek az arcképét láttuk a valószínű befutó helyeken. A kétségek részben ebből származtak: a párt szimpatikus, de a frontemberei nem, illetve akire szavaznék, az nem kapott biztos befutó helyet. Megfordítva a kérdést: a pártot ugyan kevésbé ismerem vagy szeretem, de a személyi ajánlata megnyerő, az általa javasolt embereket szívesen segítem európai feladatokhoz.
Azután a megválasztott képviselők Strasbourgba repültek, hogy ott és Brüsszelben egy fél évtizeden át képviseljenek bennünket. Itt jön a második kérdés: vajon honnan fogják tudni, hogy melyik ügyben mit akarnak a polgárok, akiknek a szavazataival mandátumot nyertek? Az EP óriási testület, az ott hemzsegő 751 képviselő mögött egyenként is hatalmas választói tömeg sorakozik. Magyarország esetében egy EP-képviselőre a teljes lakosságból átlagosan mintegy félmillió ember jut. Ez a szám a helyek és a tagállamok pozitív arányosítása miatt a nagyobb országok esetében még több (például Németországban mintegy 800 ezer), kisebb országoknál viszont jóval kevesebb (például Észtországban mintegy 215 ezer). Ha a kört a választó korúakra szűkítjük, azon belül is a szavazáson ténylegesen résztvevőkre (itthon 43,5 százalék volt), majd a ténylegesen mandátumot eredményező voksokra, akkor 2019-ben Magyarországon átlagosan mintegy 150 ezer állampolgár aktív szavazata hozott egy EP-mandátumot. A képviselők nyilvánvalóan nem képesek élő kapcsolatot tartani ennyi emberrel, ezért jó esetben a saját pártjuk hazai vezetőivel egyeztetnek. A kapcsolat tartalma és módja pártonként erősen változik, egyesek rövid pórázon tartják a képviselőiket, és hazai politikai feladatokkal is ellátják őket, mások nagyobb mozgásteret hagynak számukra.
Az EP-képviselők valójában a saját lelkiismeretük szerint tevékenykednek, és leginkább a hasonló pártokat tömörítő, nagy európai pártcsaládjuk állásfoglalásaihoz igazodnak. Ezek a pártcsaládok határoztak úgy 2014-ben, hogy kiveszik a kormányfők kezéből az Európai Bizottság elnökének jelölését. Mindegyik politikai csoport saját csúcsjelöltet állított, és megegyeztek, hogy annak a jelöltje lesz a Bizottság elnöke, amelyik a legtöbb európai mandátumot szerzi. Íme a harmadik probléma: jó előre tudni lehetett mind akkor, mind a mostani választás során, hogy nagy valószínűséggel a mérsékelt konzervatívokat tömörítő Európai Néppárt fog győzni. Ennek ellenére az EP-képviselők és a mögöttük álló politikai pártok többsége erősen védelmezte a „csúcsjelölti” rendszert azzal érvelve, hogy az demokratikus, szemben a kormányfők zárt ajtók mögötti alkujával. A jelöltek nagy nyilvánosság előtt zajló kampánya kétségkívül a demokráciát szolgálta, azonban a rendszerbe beépített automatizmus, amely az eleve tudható nyertes pártcsaládnak adná a bizottsági elnökséget, ellentmond egy másik követelménynek, nevezetesen az egyenlő esélyekkel folytatott versenynek. Hiába ütköztek meg egymással a különféle pártszínekben induló parlamenti csúcsjelöltek, ha nagy biztonsággal ismertük a győztes személyét. Majdnem úgy hatott ez a vetélkedés, mint a torreádor és a bika párharca.
A csúcsjelölti rendszer hiányosságai és a politikai felhatalmazásnak az a nehezen követhető, hosszú láncolata, amely a választópolgártól az EP-képviselőig vezet, megingathatják az EP demokratikus legitimációjába vetett hitet. Gondoljunk csak bele: mi egy pártra szavazunk, de a mandátumot átvevő személyt már a pártok döntik el, képviselőink a kinti munkában nagy nemzetközi pártcsaládok tagjaiként tevékenykednek, ezeknek a szűk vezetői körei választották ki a csúcsjelöltjeiket, akik kampányoltak ugyan, de eleve tudtuk, hogy közülük ki nyerhet egyáltalán.
Az Európai Bizottság elnökének személyére vonatkozó jelölési jog azonban az érvényes szabály szerint nem a parlamenté, hanem a kormányfőkből álló Európai Tanácsé, amely „az EP-választások eredményeinek figyelembe vételével” teszi meg a javaslatát. Magyarul: olyan jelöltet kell állítania, aki az EP-ben is megkapja a többség szavazatát. Mármost a tagállami kormányok vezetői – akik közül a többséget miniszterelnöknek, egyeseket kancellárnak vagy elnöknek neveznek – úgyszintén erős politikai felhatalmazással rendelkeznek. Ez a felhatalmazás is az EP-hez hasonló hosszú áttételeken keresztül vezet el az EU-szintű döntésekig, lépcsőfokai a következők. Az országgyűlési választáson a saját körzetünkben a pártok által állított jelöltek között választhattunk, a parlamenti többséget elért párt – esetünkben a Fidesz – kormányt alakíthatott, amelyet a pártelnök-miniszterelnök vezet, és Magyarország nevében ő – és csak ő – vesz részt a felső szintű uniós döntéshozatalban.
A konkrét ügyekkel kapcsolatos kormányzati felhatalmazás és beszámolás módja országonként igen különböző. A német szövetségi kancellár például minden EU-csúcs előtt a Bundestagban vitára bocsátja az elképzeléseit, és a kormányzó koalícióval külön alaposan megvitatja a német érdekeket és a képviselendő álláspontot, majd ugyanígy számot ad a lépéseiről. Így fordulhatott elő az a különös helyzet, hogy Ursula von der Leyen jelölésekor egyedül a német kancellár tartózkodott a szavazástól, mivel a kormányzó nagykoalíció szociáldemokrata szárnyától nem volt meg az egyetértés. Magyarországon ilyenről nincs szó, a kormányfő az országgyűlési választáson elért relatív többségéből bármikor bármely ügyben levezeti, hogy az ő álláspontja a „magyar nép akarata”. Az EU-ügyekben is a saját feje után jár el, sem az Országgyűléstől, sem a kormánytól nem kér hozzá felhatalmazást, mert úgy véli, hogy a mindenható egyszemélyi vezetésnek erre nincs szüksége. Utólag sem számol be, holott ezzel nyílt törvényszegést követ el (lásd az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvényt).
Az EU kormányfői testülete, amely minden lényeges kérdésben dönt, rendelkezik tehát a szükséges legitimációval, minthogy minden egyes kormány vezetőjét a saját országában demokratikus választásokkal emelték hatalomra. Szépséghibája viszont az Európai Tanácsnak, hogy döntéseit valóban zárt ajtók mögött hozza. Azon belül is sok a szűkebb körű egyeztetés, a 28 tagállamot felölelő plenáris tanácskozások elé rendszerint majdnem kész javaslatok kerülnek, amelyeket az országok egy része már támogat. Az Európai Bizottság elnökének jelölését illetően az EP a nyilvánosság hiányára hivatkozva tudott egyetlen egyszer, a 2014-es választás során beelőzni, ám ugyanez idén már nem sikerült. Az Európai Tanács, amely nem kevesebb felhatalmazással bír, mint a parlament, visszavette ezt a jogot.
Miközben az EU két legbefolyásosabb intézménye, a Parlament és a Tanács azon vetélkedett, hogy melyikük nevezze meg a Bizottság elnökét, a demokrácia játéktere tovább zsugorodott. Az alkudozás során a legfőbb vezető pozíciókra végül olyan személyek névsora került az asztalra, akik még bemutatkozni sem tudtak a nyilvánosságnak, nemhogy programot hirdetni, vitázni, kérdésekre válaszolni. Mégis őket választották, mert a tagállamok így akarták. A magyar kormány is erősen tiltakozott a parlamenti „csúcsjelöltek” ellen. Nem a rendszer zavarta, hanem a két legesélyesebb jelölt személye, akik bírálni merészelték az Orbán-rendszert.
Közben az egész visegrádi csoport besétált a francia elnök állította politikai csapdába, és arra se figyeltek, hogy az újabb tagállamok a következő öt évre egyetlen kulcspozíciót sem kaptak. Ilyen háttérrel Orbán viszont sem a személyeket, sem leendő lépéseiket nem bírálhatja, hiszen maga is lelkesen támogatta a jóváhagyott megoldást. Ez bizony igen gyönge induló pozíció Magyarország számára a következő hónapok és évek várható uniós csatáihoz.