A globális éghajlatváltozás eddig még nem ismert következményekkel jár a veszélyeztetett országok államiságára, márpedig egy nemzet szuverenitásának bármilyen fenyegetettsége példátlan következményekkel járhat a globális kormányzásra. Azt, hogy mit jelent az állam fogalma, 1933-ban határozták meg az Amerikai Államok Hetedik Nemzetközi Konferenciáján az uruguayi Montevideóban. E szerint négy alapvető ismérve van: állandó lakosság, meghatározott földrajzi terület, a népesség és a terület felett hatalmat gyakorló kormány létezése, és képesség arra, hogy más államokkal kapcsolatba lépjen. Több kisebb, az éghajlatváltozás hatásai által veszélyeztetett óceáni szigetállam esetében manapság ezek a kritériumok nem mindegyike tűnik biztosíthatónak, mert a nemzetközi közösség képtelen a káros események ellen hatásosan fellépni – derül ki a Conversation cikkéből.
Kiribati Köztársaság 2015-ben deklarálta, hogy a klímaváltozás alapvetően fenyegeti őket nemzeti létükben. A Maldív-szigetekkel, a Marshall-szigetekkel, Tokelauval és Tuvaluval együtt Kiribati azért van különösen rossz helyzetben, mert a vízből alacsonyan kiemelkedő Csendes-óceáni atollokon (korallzátonyokból felépülő, gyűrű alakú sziget vagy szigetcsoport) terülnek el. Ezek az országok leginkább földalatti édesvíztartalékaiktól függenek, amelyek nagyban meghatározottak az emelkedő tengervíztől és a szárazságoktól, ami súlyos vízhiánnyal fenyegeti a lakosságot. Ugyanakkor a kiöntő óceán sorra pusztítja el a terméseket és az otthonokat, a sós víz pedig tönkreteszi a vízkészleteket. Az óceán vízpart közeli felmelegedése pedig eltereli a halakat, ezért a fő élelmézési forrásnak számító halászat is nehezebbé vált.
A kis szigeteken ezek a mozgások lassan leküzdhetik a határokat, kikezdve a montevideói egyezmény egyik alaptételét: az állandó lakosságot. Anote Tong, Kiribati előző elnöke azt mondta, az emelkedő víz még az évszázad vége előtt elveheti tőlük a földet, ezzel a másik kritériumot támadva, a körülhatárolható területet.
A helyzet arra kényszeríti a szakértőket, hogy megoldásokon gondolkodjanak. Ezek egyike a „száműzött kormány” intézménye, ez esetben a kabinet egy másik országban működik. A népességet azonban még akkor is fenn kell tartani, és kevéssé valószínű, hogy egy másik független ország lemondjon területe egy részéről egy másik nép javára. A klímaváltozás tehát átalakíthatja a nemzetek közötti hatalmi dinamikát. Kérdés, ha egy ország földterülete eltűnik, megmarad-e szuverenitása a nemzetközi közösség szemében.
Az ENSZ utal arra, nem valószínű, hogy egy ország egyszerűen megszűnne létezni a „folyamatosság megszakadásával”, azonban az a kettősség - a terület eltűnése és az állam megmaradása -, ami ezekkel az államokkal történhet, kimozdíthatja a nemzetközi közösséget stabil álláspontjából. Sajnos a szuverenitás nemzetközi elve kétélű fegyver, lehetővé teszi, hogy semmire sem kötelező szerződéseket írjanak alá az éghajlatváltozás tárgyában és halogassák a teendőket, miközben az emelkedő óceánszínt által fenyegetett szigetországok államiságára leselkedő veszélyek aggodalmakat keltenek a szuverenitás védelmezői körében.
A republikánusok az Egyesült Államokban mindig szívesen hivatkoznak rá, hogy 2018-ban – egy évvel azután, hogy kiléptek a párizsi klímaegyezményből – Trump országa szuverenitására hivatkozott az olaj-, gáz- és szénexport tekintetében, azaz nem sokat törődött a nemzetközi figyelem központjában lévő, a fosszilis üzemanyagokra vonatkozó környezetvédelmi kérdésekkel. Ez azt is jelenti, nem sok figyelmet fog fordítani a süllyedő kis szigetek szuverenitási problémáira, amelyek a legkevesebb üvegházhatású gázkibocsájtók közé tartoznak, miközben aránytalanul a legtöbbet szenvedik a globális klímaváltozástól.
A nemzetközi szolidaritás hiánya tehát felveti a kérdést: mi lesz a fulladozó országokkal?
