– Adok másfélmilliót a kocsiért, meg a Jutkát! – mondja Dezső, s az árokparton álló autó felé int. Az ajánlaton csak én lepődöm meg, Jutka egykedvűen álldogál, mintha nem az ő sorsa dőlne el hamarosan. – Nézze, milyen formás és erős – simítja végig Jutka lábait Dezső, aki persze már ekkor tudja, ebből nem lesz üzlet, de hát a vérében van, hogy próbálkozzon: – Na, jó, rádobok még tíz lapáttal – folytatja a hetven felé közeledő cigány férfi, majd látva értetlenkedésem, hozzáteszi: – Tíz lapát. Ötvenezer. Egy lapát az ötezer.
Az alkut továbbra is elhárítom, így aztán Jutka, az ötéves kanca marad a somogyi faluvégi háznál, s portékából átvedlik bemutatóalannyá. Dezső pedig a következő jó fél órában helyből cáfolja Kiss Lajos etnográfus 1939-es tanulmányának fő állítását: „Talán egyetlenegy foglalkozás sincs, amelyik felérne a lócsiszárságnak minden hájjal megkent fortélyával, csalafintaságával. A cigányok foglalkoznak különösen nagy előszeretettel a lócsiszársággal, mert ahhoz nem kell egyéb, mint egy jó ostor”.
Hamarost kiderül, ennél azért jóval több kell, hogy valaki lókupeccé váljon, legalábbis olyan lókereskedővé, aki nem hal éhen. Főleg manapság, amikor a gépesítés miatt már falun is teljesen visszaszorult a lótartás, s a szakemberek szerint a lovakkal együtt hamarosan eltűnnek a kupecek is, már alig akad belőlük néhány család az országban.
– Amíg egyetlen ló is akad, kupec is lesz – köpi ki a sodort cigiből a szájába keveredő dohánymorzsalékot Dezső. – De az igaz, hogy egyre kevesebben vagyunk. Régen Somogyban minden faluban volt kupec, a nagyobbakban több is. Most pedig… Hányan is lehetünk? – fordul Janó felé.
A szólított – bőven harmincon innen – az új generáció tagja, elgondolkodik. Aztán sorolni kezd faluneveket, ahol még lócsiszárok dolgoznak, de nem jutunk tovább fél tucatnál, pedig még a zalai határt is átlépjük.
– Ami azért baj, mert így nincs kitől tanulni – magyarázza Janó, aki negyedik generációs kupec, vagyis apja, nagyapja és dédapja is lovakkal foglalkozott. Adtak-vettek, csereberéltek, és jellemzően mindig úgy jöttek ki az üzletből, hogy több pénzük volt, mint előtte.
– Emlékszel az öreg Bogdánra? – kacsint Dezsőre. – Húsz éve kiment a pécsi állatvásárra üres zsebbel, aztán százezer forinttal és két-három lóval ment haza. Kétszer körbejárt egy lovat, s még azt is megmondta, mit evett egy héttel korábban.
Jutka eközben elunja az udvart, s kijön az árokpartra legelészni, ám így legalább Dezső elmagyarázhatja, mire is kell figyelni lóvásárnál.
– Alapból fontos a kora – kezdi. – Aztán jöhetnek a külső jegyek. Megnézem a lábait, kicsit megjáratom, franciás-e, azaz menet közben kifelé állnak-e a lábai. Az is hiba, ha nyúlfogú, mert akkor nem tud normálisan legelni. Ha rugdossa a hasát, akkor kólikás. És persze, hogy nem vak-e.
Utóbbiról azonnal beugrik a klasszikus vicc a falnak rohanó lóról, mely gazdája szerint nem vak, csak vakmerő, de Janó leint: – Simán előfordulhat, hogy tényleg nem lát. Valami betegség miatt, vagy éppenséggel kicsapták a szemét az ostorral.
És azonmód megmutatja egy gyufásskatulyával, hogyan lehet kiszűrni a vak lovat: közel teszi Jutka szeméhez, a ló ráfókuszál és visszatükröződik a szemében…
– A lábinát is meg kell vizsgálni, nehogy nyigeres legyen – folytatja Dezső, és értetlenségemet látva hozzáteszi: – Ha túl vastag és kemény, akkor leharcolt a ló.
– Persze egy kupec erre azt mondja, csak nagyon erős – neveti el magát Janó. – Ha sánta, akkor csak az előbb vágta be a lábát a kocsikerékbe, ha sovány, akkor szívós. Ha borzolt a szőre, akkor csak fázik, ha bakpatás, akkor rosszul körmölték legutóbb. A goromba, kezelhetetlen lovat pedig leitatják…
– Ilyenkor lép be a mita – bólogat Dezső. – Ő az az elvileg kívülálló, aki segít eladni-megvenni a lovat. Igazából bárki lehet, aki a kupec oldalán győzködi a vevőt. Vagy fordítva. Például úgy tesz, mintha megsimogatná a ló farát, csak éppen tű van az ujjai között… A ló megugrik, kirúg, s máris tízezreket veszít az árából az alkunál. A mita persze nem ingyen csinálja, kap egy bizonyos százalékot az árból. Minél jobban fel tudja verni, vagy sikerül lealkudni, annál többet.
– Vagy néhány sört meg egy ebédet a pecsenyésnél – fűzi tovább Janó. – De mindenképpen jár neki valami. Ha nem ad a kupec, híre megy, és onnantól senki sem áll vele szóba.
Pedig a hírnév talán a legfontosabb a szakmában, hiszen ez alapján jutnak el a hírek a megye egyik végéből a másikba. Egy jó kupec nemcsak azzal van tisztában, milyen állatok vannak a falujában és a környéken, de azt is pontosan tudja, tőle nyolcvan kilométerre mikor ellett egy kanca.
– Egy jó lóért utazni is kell – folytatja Dezső. – Elmegyek házhoz is, ha arról van szó, csak tudjam meg időben. Mert más is figyel ám!
És amióta lecsökkent az adható-vehető állatok száma – az igazi aranykor a kilencvenes évek elején, a téeszek felszámolásakor köszöntött a kupecekre –, az üzletek is nehezebben köttetnek. Nincsenek például állatvásárok, legalábbis legálisan, így hát házakhoz jönnek össze a kupecek, van, ahol hetven-nyolcvan ló is összegyűlik. A rendőröknek persze feltűnik a forgalom, de ilyenkor bevett válasz, hogy lovasbemutatót tartanak magánrendezvényként, magánterületen… De a vevők is kukacoskodóbbak, egyre többen kérnek például papírt az alkuba bocsátott ló származásáról – persze papír mindig akad, a legtöbbször olyan pedigrével, amilyet a kedves kuncsaft szeretne…
– Nincs eladhatatlan ló, csak rossz kupec – jelenti ki Dezső. – Ha nem megy pénzért, cserélni kell. Volt olyan vásár, hogy háromszor került hozzám ugyanaz a ló. Hol többért, hol kevesebbért számolták-számoltam be. De egy ló, amíg el nem pusztul, eladható.
– És el is adják – erősít rá Janó. – Persze az üzletben mindig csak az egyik fél jár jól. És azt nehéz megtanulni, kell hozzá sok idő és tapasztalat, hogy az ember minél többször kerüljön a pozitív oldalra. Az elején mindenki bukik, alsó hangon egymilliót, de vannak, akik jobban elszállnak, mire belejönnek. Amellett, hogy ismerni kell az állatot, minél több trükköt el kell sajátítani. Persze mindet nem lehet, mert mindig akad, aki fifikásabb az embernél. Jól meg kell gondolni, mikor csap a másik kezébe, mert könnyen százezrekbe fájhat. És nincs visszaút. Illetve vissza lehet csinálni egy üzletet, de a bánópénz, a foglalóként kifizetett húsz-harminc-ötvenezer forint akkor is elveszett.
– Legyen az ember esze mindig az üzleten – zárja le a monológot Dezső, majd hirtelen a kocsi felé int: – Egymillió-hatszáz meg a Jutka!
És már nyújtja is a kezét…
