Anyukám mindig arra tanított: „A kis öröm is öröm.” Ha más nem, a magyar futball utóbbi keserves évtizedei rávezettek arra, hogy e tekintetben is messzemenően elismerjem a mama igazát. Az idei európai előszezont például úgy kezdték a selejtezők magyar résztvevői, hogy egyetlen vereséget sem szenvedtek, elsőre négyből négy találkozón nyertek, a visszavágókon pedig egy győzelmet és három döntetlent számláltak.
Parádés nyitány.
Mi ebben az örömben a kicsi?
Az előszezon meg a selejtezők. Mert ebben a körben az apróságok vannak túlnyomó többségben. Jellemző, hogy a kvalifikációs szakasz második fordulójában liechtensteini és máltai vetélytárs sorakozik a magyar csapatok ellenfelei között. A premieren albán, bolgár, litván és montenegrói riválissal kellett megküzdeni. Albánia az UEFA kegyelméből – Magyarországhoz hasonlóan – szerepelt ugyan a 2016-os Európa-bajnokságon, ám vb-n és Eb-n további fellépése nem volt. Litvánián és Montenegrón a kontinenstorna mezőnyének kibővítése sem segített, azaz az ex-szovjet, illetve ex-jugoszláv ország képviselői még nem jártak nagy tornán. (Hozzá kell tenni: Montenegró válogatottja 2007. március 24-én vívta első hivatalos mérkőzését, és Podgoricán 2-1-re nyert hazánk legjobbjai ellen.) Bulgária reprezentánsai viszont 1998-ban vb-, 2004-ben Eb-résztvevők voltak, de e két vetélkedőn együttvéve egyetlen pontot szereztek, és 2-16-os gólkülönbséget mutattak fel.
Ez bizony a földrész hátsó udvara.
Ám a magyar labdarúgás olyan mélyre szállt, hogy valóban meg kell becsülni minden egyes sikert. Ráadásul a statisztikusok rávilágítottak: a B lépcsőházi száz százalékkal (FTC–Ludogorec 2-1, Zeta–Fehérvár 1-5, Debrecen–Kukesi 3-0, Honvéd–Zalgiris Vilnius 3-1) legutóbb huszonkét esztendeje tapasztalt kimenetelt reprodukáltak a hazai együttesek. Már az is sokat mondó: adatsor-vizsgálatokra van szükség a kedvező párhuzam megvonásához. S köztünk szólva, több mint két évtizeddel ezelőtt sem kellett megváltani a világot, mert akkor a jereváni Pjunyik, a liechtensteini Balzers, az izlandi Klaksvikar, valamint az ír Bohemians volt a négy rivális. (Balzersről annyit: nagyjából két saroknyira van Vaduztól...) E társaság annyira megfelelőnek mutatkozott hazánk fiai számára, hogy az első forduló mind a nyolc magyar vonatkozású meccsén honfitársaink győztek: az MTK 2-0-ra és 4-3-ra, a BVSC 3-1-re és 2-0-ra, az Újpest 6-0-ra és 3-2-re, az FTC 1-0-ra és 5-0-ra. Az ősz végére persze már egyikük sem maradt versenyben, igaz, azóta, a nyár végéhez (ha nem a közepéhez) is hozzá kellett szoknunk...
Amúgy 1997 nem a legkitűnőbb példa, mert arra az évre esett a jugoszlávok elleni 1-12 (1-7-es és 0-5-ös részletben). Az egyébként a legjobb magyar vb-kvalifikációs szereplés volt 1985 óta, hiszen a világbajnokságról kiiratkozó nemzeti együttes több mint három hosszú évtized alatt csakis akkor jutott el legalább a pótselejtezőig, miután Helsinkiben a finnek különleges öngólt hoztak össze: mielőtt a labda a hálóba jutott volna, az utolsó hat érintésből négy a szolgálatkész „rokonoké” volt.
Annál inkább meglep, hogy a mostani továbbjutás-dömpinget nem követte hozsanna. A Nemzeti Sportnak az európai szövetséget bíráló vezércikke pedig lefestette a szomorú valóságot: „Ki hiszi el, hogy ezek a csapatok fontosak az UEFÁ-nak? (…) Selejtezőjük tényleg a »selejttől« való mielőbbi megszabadulást jelenti (…), hogy amire augusztus végén elérkezik a csillogó monacói kick-off party, addigra ezek az együttesek már ne zavarják a nagyok játékát. Az ő vetélkedésük mintha nem is létezne. (…) Ráadásul azt halljuk, hogy 2021-ben bevezetik az Európa Liga II-t, vagyis egy még alacsonyabb rendűnek szánt sorozatot.”
Nehéz tehát felhőtlenül ünnepelni. Annyit azért megjegyeznék, hogy magam az előbbieknél is súlyosabb véleménnyel vagyok a FIFÁ-ról meg az UEFÁ-ról, de a sokszorosan hátrányos helyzetbe nem a nemzetközi, nem is a kontinentális szövetség fura urai hozták a magyar labdarúgást.
A felzárkózás irdatlan feladat.
Bár biztosak lehetnénk abban, hogy négy lépéssel közelebb kerültünk hozzá...
