Korunk egyik legnagyobb filozófusa szenvedélyes és bölcs emberként búcsúzik Heller Ágnestől – írja a FAZ.
Jürgen Habermas szerint a magyar tudósból az utolsó pillanatig sugárzott az élet, agya mozgatórugói egyszerűen nem tudtak elfáradni. Utólag lehet azt mondani, hogy mindig is tudni lehetett: egy ilyen emberhez csak a váratlan halál illik. A régi iskola filozófusa volt, személyében mintha a korábbi nagyok éledtek volna újjá. Nála a Nyugaton már nem létező töretlen filozófiai öntudathoz az elfogulatlan szellem frissessége társult. Tisztában volt a saját szellemi szuverenitásával és ez védőpajzsot nyújtott neki és az egész Lukács-iskolának, amelyet 56 után ellenzékiként üldöztek, a végén pedig emigrációba kényszerítettek.
Habermas bevallja: ismeretségük jó 50 éve alatt rájött, ez az idealisztikus öntudat, valamint a filozófia iránt érzett elhivatottság csupán a büszke, bátor és az életben kitűnően eligazodó jellem másik oldalát jelentette. Hannah Arendttel az köti össze, hogy képes volt a kialakuló filozófiai gondolatokat a mindennapi tapasztalatokra és bölcsességre alapozó, megdöbbentően egyszerű bizonyítékokkal összekapcsolni. Munkásságában egy rendkívüli élet tükröződik vissza, a szélsőségek kora mély sebeket ejtett azon.
Kénytelen volt Ausztráliába kivándorolni, ám amikor végre hazatért, Orbán illiberális rendszerében ismét zaklatásokkal, nyilvános ellenségességgel, és, igen, antiszemita durvaságokkal találta szemben magát. De nem adta fel. A lehangoló tapasztalat sem akadályozta meg abban, hogy nyíltan ellentmondjon a rezsimnek és bátorságot öntsön a fiatalokba. A nyugalmat az élet nem adta meg neki. Heller Ágnes a maga módján élt filozófusként és ebből merítette az erőt, hogy leküzdje a kor ellenállását.
