Egy kis figyelmet kérek! Hétfőre mindenki hozza be az osztálykirándulásra a pénzt! – próbálta túlkiabálni az ofő a hangosan zsibongó osztályt. Valahová a Mátrába szervezte az iskola az „Ismerd meg hazádat” jegyében az osztálykirándulást. Nagy volt a készülődés, mert a társaság nagy része talán még a térképen sem találta volna meg ezt a helységet. Sem.
A jeles napon izgatott szülők és néhány nagyszülő kíséretében indult az osztály a buszhoz, ami hamarosan felbúgó motorral nekivágott az útnak. A sofőr morcos arccal pakolta be a háromnapos túrára alaposan megtömött táskákat, hátizsákokat, bőröndöket az utastér alatti csomagtartóba.
A kirándulás egy óra múlva majdnem véget is ért, amikor egy „műszaki szünet”, vagyis kis és nagy dolgok elintézése okán a busz bekanyarodott egy útszéli vendéglő parkolójába. Mielőtt megállhatott volna, Béla, a kerek fejű nagy darab srác, akiről már akkor, nyolcadikban tudni lehetett, hogy soha nem lesz sem agysebész, sem atomtudós, hanyagul nekidőlt a busz hátulsó ajtajának. Az ajtó sziszegve kinyílt, és Béla a még mozgó járműről egy zsák krumpli eleganciájával az árokszéli bokrok közé zuhant.
De lám! Béla, aki úgy vonzotta a bajt, mint mágnes a vasport, de mindig megúszta kisebb zúzódásokkal, véraláfutásokkal és valamivel nagyobb pofonokkal a kalandjait, most is bizonyította, igenis van gondviselés. Kissé még kábán, de láthatóan komolyabb sérülés nélkül ezúttal is a szerencsefiának tudhatta magát.
Majd felkapaszkodva a kanyargó szerpentinen, a busz nagy szusszanással megállt az emeletes turistaszálló előtt. Az ajtók kinyíltak, s az osztály valósággal kirobbant, a kavargásban mindenki igyekezett a csomagjához jutni, és elfoglalni a szállást. A hat-, illetve nyolcágyas szobákban az osztályban kialakult baráti körök próbáltak együtt maradni.
Az első nap egy közeli várrom meglátogatása szerepelt a programban. A fárasztó kapaszkodás után a lelkes tanárnőtől megtudhatta a tanuló ifjúság, hogy a hős magyar várvédők életük, s vérük árán védték e falakat a pogánytól. Persze a harminc gyerekből nem mindenki érezte át a hősök áldozatvállalásának súlyát és ki erre, ki arra kóricált el a romok között. Amikor a csapat a túra után visszatért a szálláshelyre, kiderült, hogy Béla valahol útközben elkallódott. Azonnal keresőkommandók alakultak és átfésülték a a környező erdőket, mezőket.
Végül Géza bá'ék hallották meg Béla panaszos segélykiáltásait. Rohantak a hang irányába és egy nagyobb tisztásra érve döbbenten fedezték föl, hogy Béla, aki a tornaórákon amúgy nem volt egy Tarzan, egy szép, nagy fa ágán ülve a törzset átölelve meredt az alatta tomboló termetes bikára, melynek a nyakában vastag lánc csüngött, s a lánc végén egy karó himbálózott.
A felmentő seregnek valahogy nem akaródzott követni a végvári vitézek önfeláldozásának egyébként szívet melengető példáját, inkább a kivárás és a kifárasztás taktikája mellett döntöttek. És nem is hiába! Kora délután egyszer csak egy bajszos, csizmás atyafi jelent meg a tisztás szélén, aki a völgyben megbúvó kis hegyi falu irányából érkezett. Vállán átvetve tarisznya lógott, kezében egy jókora, rézfejű bot.
Amikor meglátta a fán gubbasztó Bélát és a fa alatt a fűcsomókat patájával kapáló dühödten fújó bikát, elordította magát: Báró, az úristenedet! Mire Báró abbahagyta a kapálást és a dühöngést és némi sajnálkozással a szemében, hogy nem sikerült Bélát szarvélre hánynia, odaballagott a gazdához.
Hosszas rábeszélés után Béla is elhagyta biztonságos magaslesét és leereszkedett a földre. Elbeszéléséből kiderült, hogy megunván a hős elődök történetét, leereszkedett a várból és elindult vissza a szállásra, hátha akad néhány jó falat. Útközben eltévedt, s egy tisztáson megpillantotta Bárót, aki békésen kérődzött, nyakában lánccal, egy földbe vert karóhoz kötve.
Bélának akkor az a később kis híján végzetes ötlete támadt, hogy kipróbálja torreádori képességeit, persze a bika láncának hatósugarán kívül maradva. Báró eleinte nem értette mit akar az az őrült, aki a pulóverét lengetve ugrál előtte. Végül azonban elveszítette a türelmét és úgy döntött, móresre tanítja a műkedvelő torerót. Miután egy rántással kitépte a földből a karót, egy pillanatig mindketten döbbenten álltak egymással szemben, majd Béla az olimpiai rövidtávfutás rekordját átadva a múltnak fölmászott a legközelebbi fára. Ezen a teljesítményen később ő maga csodálkozott el a legjobban.
Mikor már biztonságban volt, megpróbált szót érteni Báróval és kérlelte, hogy a bikuci menjen szépen haza, várja a gazdi, de Bárót semmilyen könyörgés nem hatotta meg. A gazda elmondta, Bélának nagy szerencséje volt, mert Báró kiszámíthatatlan, összeférhetetlen jószág. Nem tűr meg maga mellett más bikákat és a gazdáján kívül mindenki jobban teszi, ha elkerüli Bárót. Ezért is kell külön legeltetni. A vágóhídtól az mentette meg, hogy igen életerős és egészséges utódokat nemzett a falu teheneinek.
Béláról ezután soha senki nem moshatta már le a láncos bika becenevet. Ami azért a láncos kutyánál mégis csak jobb.
