A cím nem úgy értendő, mint a szép fegyverkovácsné vagy az Angyal Bandi balladája. Egy tizenhat éves ifjonc „költeményéről” van szó. A népballadák elvarázsoltak, és már betéve tudtam Arany János remekműveit is. Az előbbiek modorában hátborzongató történetet írtam meg. „Hallottátok hírét Tapasztó Bálintnak? Tapasztó Bálintnak, hajadon lányának? Eladta a leányt Ördögnek, magának…” És így tovább. A poétikai igazságtétel persze nem maradt el. Bálint egy kaszával elmetszi a nyakát, leányáról pedig megtudjuk, hogy „fiatal habtestét a kötél himbálja”.
Egyik barátom elolvasta az opuszt. Igyekezzem, mondta, hogy én lehessek a habtestparancsnok. Következő balladámból már hiányzott a misztikum. A megénekelt eset akár a jelenben is játszódhatott volna.
Cserna Jóskát leütötték. Kis bicskával hátba döfték. Csordakútba bevetették, szeretőjét elszerették. Kútra megyen szeretője, vizet merít a vödörbe. Cserna Jóskát meg is látja, kút fenekén meg is látja. Hullva hulló sűrű könnye csordakutat megtöltötte. Csordakutat megtöltötte, Cserna Jóskát fölvetette. Kelj föl, kelj föl, Cserna Jóska! Nem kelek én többé soha. Nem kelek én többé soha, nem csókollak többé soha.
Ám a kamaszlélek mégis csak jobban kedveli a homályt, a rejtelmet. Nem elégszik meg olyan mindennapi halálnemmel, mint a falusi legényé. Jártamban-keltemben sajtpapírokra firkantottam egy nyomasztó történet egy-egy sorát. Versezetem a Gépelemek nevű tantárgy füzetében nyerte el végső formáját. Vettem egy fekvő téglalap alakú rajzfüzetet. Ebbe körmöltem – nyomtatott betűket imitáló írással – a tisztázatot.
Beteg gyermek szenved – azaz senyved – az elhagyatott pusztai tanyaházban. Megszólal a kuvik – először, másodszor, harmadszor. És a babona igaznak bizonyul: a fiúcska nem éri meg a hajnalt.
Valódi nyomtatott betűkre áhítoztam. A „művet” nem süllyesztettem íróasztalom fiókjába, már csak azért sem, mert nem volt íróasztalom. Hol láthatna napvilágot az éjsötét hangulatú ballada, hol másutt, mint a kor legrangosabb folyóiratában? Elballagtam a Gorkij fasorba, a Csillag szerkesztőségébe. Nálam hat-hét évvel idősebbnek tűnő szőke fiatalember fogadott. Elmotyogtam a nevem. Szemembe nézett és bemutatkozott.
- Ungvári Tamás vagyok.
Átvette és olvasni kezdte, amit szemüvegén át a rajzfüzet elébe tárt.
- Melyik gimnáziumba jársz?
- Nem gimibe. Gépipari technikumba. Mezőgépgyártó tagozatra.
- Az jó – bólogatott. – Egyetemre onnan is mehetsz. Menjél is!
Visszaadta az irkát.
- Ügyesen verselsz. A rímek egész jók, de a ritmus itt-ott döccen. Nem is a formával van bajom.
Baja van? Ez nem hangzik valami biztatóan. Nem kellett volna ide jönnöm. Túl magas a küszöb. Miért nem a Ligetbe mentem? Vagy az Állatkertbe. Megnéztem volna a baglyokat. És a kuvikot.
- A huszadik század második felében élsz – folytatta Tamás. – Annyi minden zajlik körülötted! És biztosan benned is. Azt próbáld megfogalmazni, ami valóban érdekel. Nem hiszem, hogy ez a rémmese annyira foglalkoztatna. Én nem ajánlok témákat. Keress… és találsz. Írjál! És az új verseidet hozd el, mutasd meg nekem! Megbeszéljük. Egyik-másik talán majd egyszer meg is jelenik a Csillagban.
Ez a csillag most távolabb volt, mint a legközelebbi égitest.
Ungvári Tamás felállt az íróasztala mögött – neki volt! -, és nyújtotta a kezét.
- Szervusz.
Úgy gondoltam, magáznom kellene. Tetszikezni nem, azt semmiképp sem. De hirtelen úgy éreztem, most jött el a pillanat, hogy átléphetem az „irodalmi élet” küszöbét. A kézfogás tulajdonképpen afféle avatás. Mint a mohikánoknál.
Jó hangosan, határozottan mondtam:
- Szervusz.
