„A mai világban nem egyszerű mérsékeltnek lenni. Ma épp a visszafogottság hátrányos” – mondta a szálloda halljában lemondóan Céline Pigalle, a BFM hírtelevízió igazgatója. Majd,
felém fordulva, mintha magát akarta volna biztatni, megjegyezte: Magyarországon még rosszabb a helyzet, ott az abszurd vált elfogadottá.
Nem sokkal később értettem meg nem éppen kitörő örömének okát. A franciaországi, Couthures-sur-Garonne nevű településen három napig tartó, vasárnap befejeződött Nemzetközi Újságíró Fesztivál alkalmából, a néhány órával később tartott előadásán kisebb botrányt okozott egy néhány fős, sárgamellényesekből álló különítmény. Közbekiabálásokkal, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzésekkel illették Pigallet, mert szerintük a hírcsatorna inkorrekt módon számolt be a november óta tartó tüntetésekről. A hangulat amúgy is feszült volt, hiszen a sárgamellényesek a párizsi, július 14-iki megmozdulásokra készültek. Nem állítanám, hogy ezzel a viselkedéssel a külső szemlélőt a maguk oldalára állították volna még akkor sem, ha egy budapesti újságíró aligha kompetens annak megítélésében, hogy egy francia hírtelevízió túlzottan az általuk végrehajtott erőszakra koncentrált-e.
Túl sok a négy országos francia hírtelevízió – panaszkodott az egyik felszólaló, mert szerinte így a tévék hírgyárrá válnak, nem a különféle események hátterére koncentrálnak, így elvész a lényeg. Irigylése méltó problémák – gondolhattuk. Franciaországban ugyanis a hírtévéket nem úgy kell elképzelni, mint nálunk, nem egy bizonyos párt szócsövei. Amikor arról érdeklődtünk egy helyi újságírótól, akkor eszerint Emmanuel Macron elnököt támogatja-e a BFM tv, úgy nézett ránk, mintha egy idegen bolygóról toppantunk volna ide. Itt ugyanis nem arról van szó, egy médium elfogult-e a kormány irányába vagy sem, hanem arról: túl nagy teret engednek-e a bulvárnak, vagy sem.
A Le Temps című svájci lap párizsi tudósítója arról elmélkedett, hogy a sárgamellényesek több megmozdulásán is jelen volt, s az öklüket rázva közölték vele: ők aztán soha többé nem hajlandóak még csak belekukkantani sem a BFM tv beszámolóiba. Eltelt néhány óra, véget ért a tüntetés, majd ugyanazok, akik annyira harciasan bírálták a médiát, azon háborogtak, miközben persze épp a BFM tv műsorát nézték, hogy őket miért nem vágták be a tudósításba.
Nem volt egyetértés a felszólalók között arról, vajon vége-e a sárgamellényesek mozgalmának. A július 14-i események nem feltétlenül azt mutatták, hogy csillapodott az eltökéltségük, de az biztos, hogy a társadalom általi megítélésük nem a régi. Egyesek azt furcsállták, hogy egy ilyen kis mozgalom miként határozhatta meg hónapokon át a francia belpolitikát. Egy érdekes vélemény szerint a sárgamellényesek a populizmus francia kifejezésmódja, a Le Pen család pedig már több évtizede a politika része, így a jobboldali Nemzeti Tömörülés (RN) a sokat szidott elit részének tekinthető, bármit mondjon is Marine Le Pen.
Alighanem örök vitatéma marad, túl kemény volt-e a rendőrség. Egy fiú a Twitteren tudósított a tüntetésekről, de a sárgamellényesekkel együtt őrizetbe vették hatóság elleni erőszak miatt. Mivel újságíróigazolványa még nem volt, így nem is tudta igazolni magát. Szerinte a rendőrök messze túlléptek hatáskörükön, bár ezt a véleményét messze nem mindenki osztotta
Francia, belterjes gondok – legyinthetnénk, de ennél, különösen a mi szempontunkból, sokkal többről van szó. Így működik egy pluralista társadalom, amelyben nem felülről mondják meg azt, hogyan kell gondolkodni akár a legegyszerűbb témáról is. Ahol sokadik alkalom után sem képesek felfogni azt, hogy létezik egy ország az Európai Unióban, ahol ki tudja hány tízezer plakáton „üzennek” Brüsszelnek, mindezt horribilis állami pénzért. „Nem értem, ha ennyire sokan támogatják az Uniót Magyarországon, akkor hogy fordulhat elő ez az ellentmondás?” – kérdezi kitartóan egy a magyar sajtó helyzetéről szóló előadáson az egyik érdeklődő. A kérdés teljesen jogos, de választ nem könnyű adni, hiszen „Abszurdisztánt” gyakran még az sem érti meg igazán, aki benne él.
El kell ismerni, sok helyi újságíró érdeklődött a magyar helyzet iránt, bár időnként egészen vad elképzeléseik voltak a nálunk uralkodó viszonyokról. Az egyik neves francia hetilap újságírója arról érdeklődött, hogy ellenzéki lap újságírójaként nem tarok-e fizikai atrocitásoktól. Megnyugtattam, nem, bár külpolitikusként messze nem vagyok annyira fontos a hatalom számára, mint a belpolitikai újságírók. Egy ifjú hölgy, aki önkéntesként dolgozik egy helyi médiumnál, arra próbálta keresni a választ, cenzúrázzák-e a cikkeket Magyarországon. Itt azért még nem tartunk – mondtam, bár ezzel láthatóan némi csalódottságot okoztam számára.
Az egyik vitán egy újságíró meglehetősen karakteres véleményt fogalmazott meg. Úgy vélte ugyanis, hogy a politikai vitákat a politikai korrektség miatt alapvetően a baloldali gondolkodás határozza meg. El kell ismerni, alaposan felrázta a kissé elszenderülő publikumot.
Az Uniót érintő kérdések is szóba kerültek, s abban a jelenlévő újságírók egyetértettek: nem fenyeget az Európai Unió felrobbanásának veszélye. Az El País spanyol napilap párizsi tudósítója, Marc Bassets például elmondta, náluk a Vox nevű szélsőjobboldali párt is kész tényként kezeli az uniós tagságot. A Le Soir című brüsszeli lap párizsi tudósítója pedig nem győzte hangsúlyozni, hiába szerepeltek jól a májusi választáson a flamand nacionalisták, a belga lapok uniópártiak. Hangsúlyeltolódások azért vannak, akár egy szerkesztőségén belül is. A Süddeutsche Zeitung párizsi tudósítója, Nadia Pantel arról számolt be, hogy náluk a baloldali liberálisok igencsak Macron-pártiaknak, így amikor cikkében bírálta a francia elnök uniós reformelképzeléseit, némi fejmosásban részesítették lapjánál.
A nemzetközi újságírókonferencia arra különösen jó, hogy jobban megismerjük egymást Európában. S talán arra is, hogy jobban felfigyeljenek arra, Magyarország mintha más világ lenne az EU-n belül.
