Röpke két éven át tartó külügyminisztériumi tevékenységem második felében az elnöki osztály ügykörébe tartozó költségvetési referátumban teljesítettem szolgálatot. A fő feladat természetesen a minisztérium éves költségvetésének elkészítése és végrehajtásának biztosítása volt, de a békeszerződés hatálybalépéséig a követségeknek - a Magyar Nemzeti Bank által esetenként a külügynek adott diszpozíciók alapján - banki műveletekben kellett részt venniük. Ezekre vonatkozólag rejtjel-táviratban utasították a washingtoni követséget. Erre azért volt szükség, mert az ellenséges hatalmak, azaz Németország és szövetségesei bankjainak követelései zárolt számlán voltak. A zárlat feloldásáig csak az adott ország külképviseletének volt joga bankműveleteket végezni. Még emlékszem néhány amerikai banknak a nevére ebből az időből: Chase Manhattan Bank, Manufacturers Bank, Bankers Trust, stb. A költségvetéssel kapcsolatos feladatokat dr. Cserenyey Jenő és dr. Wollf Károly (akkor már) nyugalmazott miniszteri osztályfőnökök látták el. A két nagy tudású, tapasztalatátadásra és segítségre kész öregúrra szeretettel és hálával emlékszem vissza.
Másik fontos feladat volt a külképviselethez a dolgozók illetményét (fizetését) és a működéshez szükséges összeget eljuttatni. Ez futár útján történt; egy külügyi tisztviselő a minisztériumi utasításokat és egyéb anyagot tartalmazó zárt csomagban (az ún. futárpostában) elhelyezett összeget adta át a követség erre felhatalmazott dolgozójának. Volt azonban olyan külképviselet, amelynek az állomáshely egy bankjánál vezetett számlájára utalták át az ellátmányt.
1947 nyarán belpolitikai válság volt hazánkban. A Svájcban tartózkodó miniszterelnök, Nagy Ferenc lemondott, gyakorlatilag megszűnt a magyar demokrácia és megkezdődött a magyarok kimenetelének második fázisa (az első volt az 1944/45-ös nyugatos, a második az 1947/48/49-es, a harmadik az 1956-os, a negyedik most van folyamatban). Számos magyar diplomata lemondott állásáról, nem jött haza - akkor használt kifejezéssel: disszidált.
Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a krízis napjaiban, ugyanazon a napon két, lényegében azonos tartalmú, nem rejtjeles távirat érkezett az ankarai követségtől. Az egyiket Andaházi-Kasnya Béla követ - akkoriban még nem voltak nagyköveteink -, a másikat Perényi-Lukács György követségi tanácsos írta alá. Az első lényege: az ellátmányt kérem nekem átutalni, mert Lukács tanácsos az ellátmányt megkapva disszidálni fog. A másik táviratban ugyanezt állította a tanácsos a követről. A két távirat azért lett nyílt szöveggel feladva, mert a követnél volt a rejtjelkulcs, aki eredetileg festőművész volt, nem pedig diplomata, Lukács ugyan az volt, de a kulcs nélkül nem tudott rejtjelezni.
A kérdést az elnöki osztály főnöke, Kvassay László követ döntötte el: várjuk meg, melyik bírja tovább - annak fogunk utalni.
És így is történt. A festő disszidált előbb. Pár hónap múlva - amikor hazarendelték - Lukács is lelépett.
