Ha jól számolom, több mint 62 éve élek (kisebb-nagyobb megszakításokkal) Angliában és elég jól kitanultam a született angolok észjárását. Mégis meglepett, Cameron volt miniszterelnökkel együtt nekem is komoly sokkot jelentett a 2016-os népszavazás eredménye. A kilépéses szavazás másnapján aztán írtam egy verset, amiben megpróbáltam megfogalmazni érzéseimet. Ennek a versnek a címe “Egy hontalan éneke”, most csak az utolsó sorait idézem:
”Nemsokára az Egyesült Királyság helyett
egy Szétment Királyság polgára leszek,
ahol az alattvalók a hajdani
dicsőségen csüngve elhiszik,
hogy Rend lesz és kevesebb idegen,
miközben a Káosz szélvihar-démona
pörög Dover fehér szikláinál”.
Magyarán mondva az első perctől kezdve tudtam, a tét itt nem az Európai Unióban maradás, az ezzel járó korlátok és a teljes „kereskedelmi függetlenség” között van, hanem az a kérdés, együtt marad-e ezek után Skócia és Észak-Írország Angliával?
Ez a megérzésem annyira helyes volt, hogy most már Gordon Brown és Theresa May is erről beszél. May kilépési terve, amit a brit parlament háromszor leszavazott, éppen ezen a banánhéjon csúszott el, az úgynevezett „backstop” kompromisszumon, egy olyan javaslaton, ami nyitva tartotta volna az írek számára létfontosságú közös (Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti) határt. Ez ugyanis a katolikus többségű északiakat benn tartotta volna az európai vámunióban. Ezt a kérdést Boris Johnson és Jeremy Hunt, a két konzervatív miniszterelnök-jelölt (akik közül csak a tory tagság, az összlakosság 0,25 százaléka választhat!) mellébeszéléssel, vagy felelőtlen ígérgetéssel kívánja megoldani. Egyébként úgy gondolom, Johnson lesz a befutó - ha őt választják meg, az egy optikai csalódáson alapul: a konzervatív szavazók úgy hiszik, mivel mint London polgármestere, a „karizmatikus” Johnson pár évvel ezelőtt valóban népszerű volt, most is az, pedig hát népszerűsége kétszínű és gyönge közszereplése miatt igen csak megkopott.
Dehát Boris „jobb” Brexitet tud majd teremteni, mint elődje, May asszony? Nem valószínű. Bár az Európai Uniónak elege van a Brexit körüli huzavonából és a Brexit-párti európai képviselők szemtelenkedéseiből, az ír kérdésben nem engedhetnek - ez pedig előre veti egy „rendezetlen kiválás” lehetőségét. Utóbbi Hammond pénzügyminiszter szerint legalább 90 milliárd fontjába kerülne az államnak, egy jókora recesszióról és számos munkahely elvesztéséről nem is beszélve. Ez ellen máris alakulgat egy olyan parlamenti többség, ahol még egyes konzervatív miniszterek is átszavazhatnak és ezzel megbuktathatják Johnson (amúgy is csekély többséggel bíró) jövendő kormányát. Bár számos angol politikus hisz a rendezetlen kiválásban, szerintem ez nem reális lehetőség.
Mi lehet mégis a kiút a Brexit labirintusából? Vagy egy újabb népszavazás, ami a közvélemény-kutatások szerint ma már nagy többséggel az Unióban maradás mellett döntene, vagy új választások kiírása. Lehet, hogy a konzervatívok az utóbbit választják, hiszen Corbyn Munkáspártja jelenleg éppen 18 százalékon áll, a liberális demokraták és a egyetlen programpontú Brexit-párt mögött. A Times szerint egy olyan négy-, vagy ötpárti rendszer jöhet létre, ami valamilyen jobboldali, vagy baloldali koalíciót vetít előre. Én abban bízom, hogy a baloldali koalíció ára a dogmatikába ragadt és inefficiens Jeremy Corbyn leléptetése lesz, pontosabban az, hogy nem ő, hanem más lesz az új miniszterelnök. Ami a jobboldali koalíciót illeti, nem hiszem, hogy bármilyen mérvadó politikus összeállna a hazug demagógia mesterével, Trump angol kedveltjével, Nigel Farage-dzsal.
Mindez, amit föntebb elmondtam, csak hipotézis, én egyben bízom igazán. Az angolok erőssége mindig is kompromisszum-készségük volt. Nagyhatalmi szerepük végleg megszűnt, de diplomáciájuk nemzetközi szinten még ma is kiválóan működik. Lehet,hogy a Brexit-történet sem drámai kizuhanással, hanem valamilyen okos kompromisszummal végződik? Ha nem, jöhet a Szétment Királyság, a két társországától megfosztott, szűkkeblű, levegőtlen Anglia.
