Benzinkút a belváros szélén, a helyi nevezetességekhez még gyalogosan elérhető távolságban, de azért már távol a turistáktól nyüzsgő főtértől. A legtöbb taxis itt tankol, talán mert jó a kávé, talán mert szépek a pultos lányok, s itt kortyolgatják energiaitalaikat a hawaii mintás nadrágban napfürdőző fiatalok is. Ráérősen nézik a főúton suhanó forgalmat, s olyan hanyag eleganciával ülnek a műanyag székeken, a kopott napernyők alatt, mintha legalábbis Párizsban, az Opera mellett, egy kávéház teraszán tennék ezt.
Kocsit mosni megyek, az önkiszolgálók egyik ősrégi, talán még az elsők között létesített példánya az, s hiába nyílt azóta több automata, csillogó-villogó, szagos kis mosó városszerte, a megszokás meg a nosztalgia rendszerint idevezet. Beállok, kiszállok, százasok után kotorászok a pénztárcában, a táska aljában, sőt a táska valamennyi eldugott kis rejtekében, aztán a zsebemben, majd visszabújva a pohár és kesztyűtartó műanyag bugyraiban. Pár perc múlva kitápászkodok, felegyenesedek, mire egy sildes sapkás, borostás arcú, elnyűtt tekintetű férfi néz velem szembe. Kezében egy gasztronómiai magazin, címoldalán egy gusztusos bazsalikomos-paradicsomos tintahal fotójával, felette az alcím: „Ízek, borok, emberek.”
– Tibi vagyok, megismersz?
A kérdés váratlan, és határozottan nem ismerem meg. Talán a szeme ismerős kicsit, vagy még inkább a szeme sarkában összeszaladó ráncok, amik a cserzett arc mélabúját egy kissé vidámítják, de láttam már ilyen megtévesztő ráncokat más viseltes arcokon, kiléte még mindig nem dereng.
– Taxis Tibi, na így se? Pedig így mindenki ismer a városban, legtöbb ember a homlokára csap, hogy ja, tényleg, te jártál a fehér Skoda kombival, és nálad szólt mindig a Beatles. Biztos vittelek…
Rábólintok, lehet, hogy tényleg vitt, nem nagy város az, ahol korábban éltem, s volt időszak, amikor éjjeli helyi járat híján valóban fogtam taxit is, lehetett az egyik akár az övé.
– Lepukkantam, tudom én. Meghalt a feleségem, ó már nagyon rég, az idejét se tudom, azóta mintha nem is lenne idő. Próbáltam talpon maradni, gyűrni a napi rutint, de azt vettem észre, hogy nemigen van kedvem semmihez. Az utasokkal is egyre kevesebbet beszéltem, már a törzsvendégek is elkerültek, én is elkerültem volna magamat a helyükben. Ki akarna mindig egy halott asszonyról beszélgetni, akit nem is ismert. Egyszer még végighallgatja, talán még kétszer is, ha van benne elég türelem, harmadszorra meg odébb megy, ha meglát a sofőrülésben. Egyre kevesebb pénzem lett, és egyre kevésbé érdekelt a pénz. A kis házam megvan, a gyerek valahol a nagyvilágban, egyedül vagyok, nem kell nekem sok. Pár száz forintból kitelik a napom, ahhoz meg minek taxizzak, minek tartsak autót. Gyalogos lettem. Az újságokat a könyvtár selejtezte le, hazahordtam több mázsát, ha ötöt eladok egy nap, már megvagyok. Itt van, ma ez az utolsó. Vedd meg, a hatvannyolcadik oldalon van egy borjúpofa recept, zöldségekkel, szeretni fogod...