Ha egy átlagos magyar ember meghallja az eutanázia szót, borzongani kezd. Ha az illető katolikus-konzervatív, azonnal tiltakozik, és elkezdi félteni saját és szeretettei életét. Azt gondolja, hogy az eutanázia törvényi engedélyezése felhatalmazást ad az államnak, hogy az orvosok közvetítésével gyilkoljon. Vagyis – szerinte – lényegében ugyanazt tegye, mint a terhesség-megszakításkor, ami ugye (még) legális lehet.
Tovább bonyolítja a kérdést, hogy a katolikus konzervatívok sosem csak saját javukért szállnak síkra, hanem (mint az ostoba cserkész) átsegítik az úton azokat is, akik egészen más irányba akarnak menni. A populista, illetve szélsőséges (a kettő gyakran ugyanaz) politikusok számára pedig kínálkozik a lehetőség támogatói körük bővítéséhez, ha ezeket az ostoba tévhiteket a felvilágosodott modern „liberalizmus” számlájára tudják írni. Az eszközökben nem válogatnak, magától értetődően megy a fake news, a rémhírgyártás. Egy ilyen förtelmesen aljas hazugság terjedt nemrégiben egy 17 éves lány hollandiai kivégzéséről, amit hivatalosan eutanáziaként könyveltek el, mert abban az átkozott liberális birodalomban ez törvényes. Ez vár rátok is – sugallták a hír terjesztői –, ha jönnek a liberálisok, Sorossal az élen.
Annak ellenére sulykolták ezt, hogy az ógörög kifejezés csak annyit jelent: „szép halál”. Ami sajnos csak a mesében és a hőskölteményekben létezik. A valóságban a halál minden lehet, csak szép és jó nem. Jelen tárgyi tudásunk szerint ugyanis a halál az élet végét jelenti. A testi és a szellemi létét egyaránt.
Meglehet, több világvallás hirdeti, hogy van egy „nem ismert tartomány”, ahol valamilyen formában megy minden tovább, csak nem olyan cudarul, mint az ismert tartományban, hanem kinek-kinek az érdemei szerint. Hogy mi számít érdemnek, az vallásonként más és más. Tudjuk, hogy az iszlám és a kereszténység közötti elsikálhatatlan különbség éppen a túlvilági értékelésben van, miközben semmi nem utal arra, hogy létezik túlvilági értékelés. Merthogy a nem ismert tartományból „még nem tért meg utazó”.
Természetesen tudható, hogy a túlvilági értékelés hirdetésére a napi politika folytathatósága érdekében volt szükség. A modern világban kevésbé lenne, de afelől kétségünk sem lehet, hogy a nehéz csatahajókat nem könnyű megfordítani. Márpedig a vallások mindegyike óriási csatahajó. (És ritkán lő jó helyre.)
A keresztény értékelésben az első pont az élet. Hogyan éltél? – kérdezi majd az illetékes. A muszlim túlvilágon viszont az lesz az első kérdés: hogyan haltál meg?
Mindkét kérdés fontos. A katolikus sorrendben a halál a második, de nem lényegtelen. Erről szól például a halotti szentségek felvétele, az utolsó gyónás és a bűnök alóli feloldozás. Enélkül nincs „nyugodjék békében”, és természetesen föltámadás a végítélet napján sem lesz. Az öngyilkos föloldozás nélkül hal meg. De az áldozat is, akit meggyilkolnak. Emlékezzünk Hamlet dilemmájára: Claudiust nem öli meg imádkozás közben. „Majd részegen ha alszik, vagy dühöng, vagy vérparázna ágyán kéjeleg”.
A keresztény hit szerint a szép halál feltétele a bűnök megbánása és a vele járó bűnbocsánat. Ez, ha nem vagyunk hívők, akkor is szép gondolat. Folytatva Shakespeare-t és Arany Jánost: „Oly cél, minőt óhajthat a kegyes!” A krisztusi kereszténység attól felsőbbrendű a vallások között, hogy az élet mindennél értékesebb voltát ismeri el, mégpedig egyetemesen. Ugyanakkora értéke van egy migráns életének, mint a miniszterelnökének. Egyikükről sem mondható ki, hogy nem ő hozza majd el az üdvösséget. Ezért nem lehet valaki egyszerre a krisztusi kereszténység és a halálbüntetés híve. És ezért köteles a keresztény erkölcsre épített társadalom tenni az öngyilkosság ellen.
Van azonban az öngyilkosságnak olyan esete, amikor a „kegyes” erkölcsi kívánalom nem sérül, mert az öngyilkosságra készülő számára egyértelművé válik, hogy az élete nem folytatható tovább, vagyis már biztosan nem tehet semmit a saját és a világ üdvére. Ilyenkor csak a szenvedéstől és az emberi méltóság elvesztésétől tudjuk megkímélni halandó társunkat. Azonban az emberhez méltó élet folytathatatlanságáról szóló döntést a közösség hozhatja meg, éspedig a tudomány segítségével. A gyógyíthatatlanság kimondása az orvostudomány feladata, a tudomány mai szintjén a tévedés kizárható.
Azonban az öngyilkosság segítéséhez – azokban az országokban, ahol az „eutanázia” törvény szerint lehetséges –, a szándék eltökéltségének bizonyításához sok feltételnek kell teljesülnie. Hollandiában például mindenekelőtt regisztrálnia kell magát a segített öngyilkosságra készülőnek. Mégpedig tiszta tudattal. Lehetőleg egészségesen. Megteheti ezt úgy, hogy olyan háziorvoshoz „adja le a TB kártyáját”, aki vállal öngyilkosság segítést. A TB kártyával együtt adja le arra vonatkozó végakaratát, hogy amikor tudtára adatik, hogy a vég elkerülhetetlen, és az oda vezető út szemernyi irgalmat sem kínál, kérhesse és kapja meg a segítséget a „méreg-injekció” felvételéhez.
Nagyon fontos a tiszta tudat. Ugyanis anélkül nincsen segítség. Elmebetegség, illetve pszichés állapot-változás nem tekinthető gyógyíthatatlan betegségnek. A páciens viszont bármikor, még az utolsó pillanatban is visszaléphet. Ha elmeállapota romlik meg, értelemszerűen nem kérheti tiszta tudattal az „eutanáziát”, és akkor nem is történhet meg a segítségadás. És még valami: Hollandiában a regisztráltak száma 4 százalék körül van.
Az „eutanázia” engedélyezése nem veszélyeztet senkit, viszont aki kívánja, annak – élete természetes végén - megadja a szép halál lehetőségét.