Négy évtized elteltével is emlékszem a puha fedelű Delfin-könyvre, amelyikben először olvastam János pap országáról. Ráth-Végh István, a kitűnő kultúrtörténész a rá jellemző fanyar iróniával mesélt a sosem volt királyságról, annak ürügyén az emberi ostobaságról és hiszékenységről. A fáraó átka című könyvecske felidézte az angol utazót, Sir John Mandeville-t, aki állítása szerint megfordult ott, és csuda dolgokat látott: nyájasan társalgó sivatagi papagájokat, emberevő óriásokat, füstokádó ördögöket és drágakőszemű asszonyokat, akik ölni tudnak a pillantásukkal. Ráth-Végh megjegyezte, Sir John „útleírásával, amelyet majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, hatszáz éve tartja a hazugsági csúcsot. Sem előtte, sem utána nem akadt utazó, aki nagyobbakat tudott volna lódítani”.
Egy ügyes hamisítvány
A história eredete a régmúlt homályába vész. Talán egészen Tamás apostolig nyúlik vissza, aki a keresztény hagyomány szerint Keleten hirdette a jézusi tanítást a pogányok között. Valahol Perzsiában, Indiában, netán még azon is túl. Annyi bizonyos, a motívum a 12. század derekán bukkant fel Európában. Elsőként Ottó freisingi püspök, a korszak krónikása tudósított arról, hogy egy Johannes nevezetű keresztény uralkodó legyőzte a perzsákat. Lehetséges, hogy a szeldzsuk törökök szamarkandi diadalának (1141) híre jutott el hozzá jócskán eltorzult formában, de igazából mindegy is: a lényeg, hogy János pap országa megragadta a középkor képzeletét.
Láss csodát, a titokzatos király nem sokkal ezután, 1165-ben üzenetet küldött Európába, amelyet izgatottan olvastak III. Sándor pápa, Mánuel bizánci császár és Barbarossa Frigyes német-római uralkodó udvarában. A levél persze hamisítvány, modern szövegelemzések szerint feltehetőleg Észak-Itáliából származik. Bárki írta is, művelt nyugati embernek kellett lennie, ismerte a Nagy Sándor perzsiai hódításairól fennmaradt antik legendákat – jórészt ezekből meríthette tudását a mesés Keletről.
A levél újabb és újabb másolatai egyre cirkalmasabb részleteket közöltek a legyőzhetetlen hősről és bámulatos birodalmáról.
Feltételezhetően az ügyes hamisítvány nem öncélú volt, hanem célzatos „fake news” – nem fogják elhinni, napi politikai érdekeket szolgált. Az idő tájt nehéz helyzetbe került a keresztes lovagok állama, a Jeruzsálemi Latin Királyság. „János pap levelének” szerzőjét alkalmasint az a szándék vezethette, hogy egy reménybeli erős szövetséges megvillantásával rávegye az európai uralkodókat, támogassák tovább a költséges szentföldi vállalkozást. A hatalmas keresztény uralkodóról azt híresztelte, hogy 72 király ismeri el hűbérurának, márpedig ha egy ilyen fegyvertárs segítségére is számítani lehet, nem kétséges a „hitetlenek” fölötti győzelem. Bármilyen hatásos volt is a levél, csodát nem tudott tenni, Jeruzsálem rövidesen elesett, Szaladin szultán hadai foglalták el (1187).
A pápa követe, majd Marco Polo (1254–1324) hiába kereste János papot, de a mítosz tovább élt. Sőt egyre népszerűbbé vált, amiben kulcsszerepe volt az említett nagy lódítónak, Sir John Mandeville-nek. Nem tudjuk, valós személy volt-e, vagy csupán írói álnév, az viszont tény, hogy 1357 táján megjelent műve sláger lett a kontinensen. Ami nem is meglepő, hiszen fantasztikus lények, hátborzongató események szerepeltek benne, az efféle szórakoztatásra pedig igény volt már a horrorfilmek és a Netflix előtt is. Messziről jött ember akkoriban végképp azt mondott, amit akart. Jóllehet arra sincs bizonyíték, hogy a szerző tényleg járt e távoli tájakon, vagy csak a mások útleírásaiból átvett elemeket színezte ki szárnyaló képzelettel.
A titok nyomában
II. János portugál király elhatározta, hogy a végére jár a dolognak – és ezzel óriási lökést adott a földrajzi felfedezéseknek. 1487-ben egyszerre két bizalmi emberét bízta meg, hogy felkutassák János pap országát. (Praktikus módon azt is meghagyta nekik, menet közben derítsék ki, honnan hozzák az arab kereskedők a drága fűszereket, a borsot, a fahéjat és a szegfűszeget.) Bartolomeu Dias az Atlanti-óceánon indult útnak, Pêro da Covilhã a Földközi-tengeren. Az utóbbi Nápoly és Rodosz érintésével Egyiptomba ment, az Arábiai-sivatag karavánútjain, teveháton eljutott Ádenbe, ahol ismét hajóra szállt, és meg sem állt Indiáig. Kalkuttából jelentést írt uralkodójának, amelyben arab hajósokra hivatkozva megerősítette: léteznie kell tengeri útnak a mesés Keletre.
Covilhã újabb kalandok után – még Mekkában is járt, muszlim zarándoknak adva ki magát – eljutott Abesszíniába (ma Etiópia), és azt hitte, végre meglelte János pap országát. Ezt arra alapozta, hogy kopt keresztényekkel találkozott, az uralkodódinasztia pedig a bibliai Salamon királyig és Sába királynőéig vezette vissza őseit. A császár nagy becsben tartotta a vendégét – az első fehér ember lehetett, akit látott –, de nem engedte haza. Az elveszettnek hitt követre egy újabb portugál misszió talált rá 1520-ban, több mint három évtizeddel azután, hogy útnak indult Lisszabonból. Az idős ember örömkönnyeket sírt, amikor megölelte honfitársait. Tőlük tudta meg, hogy Dias időközben Afrikát körbehajózva felfedezte a keresett keleti átjárót, sőt Vasco da Gama már el is ért Indiába (1498).
Végül aztán nyilvánvalóvá vált, hogy Abesszínia sem János pap országa. A 16. századi portugál, spanyol, holland és angol hajósok eljutottak a földkerekség szinte minden zugába. Sok mesébe illő helyre bukkantak Ázsia- és Amerika-szerte, még a Fűszer-szigetekre is (1511). Viszont így bebizonyosodott, hogy a híres királyság nem létezik. A csalódást először az angolok heverték ki és vették tréfára. Shakespeare komédiájában (Sok hűhó semmiért, 1598–99) Bence azt mondja a hercegnek: „Hozok egy fogpiszkálót Ázsia legutolsó széléről; elhozom a János pap lába nyomának mértékét; csenek egy szálat a nagy kán szakállából; vagy követségbe indulok a pigmeusokhoz inkább, mint három szót váltsak ezzel a hárpiával”. Így lett a mítoszból – vígjátéki poén.
Mítoszból metafora
Eltartott még egy ideig, de lassanként a katolikus világ is beletörődött, hogy János pap országa nem valós földrajzi fogalom, amit előbb-utóbb megtalálnak a világjáró hajósok. Letettek arról, hogy előkerül a legendás pap-király – és persze arról is, hogy mesés gazdagságára rátehetik a kezüket, mint a többi tengerentúli gyarmat kincseire. De ettől a mítosz még nem halt el, csupán jelképes értelmet nyert a modernebb időkben. Sokak számára a földi paradicsom metaforájává vált. „János pap országa” valami, ami nincs, de lehetne, vagy inkább lennie kellene: erős és hithű sziget a pogányság tengerén, az elveszett – vagy sosem volt – keresztény aranykor szimbóluma.
Arany Jánosnak is megtetszett a motívum. Csakhogy ő egészen más értelemben, keserű iróniával és antiklerikális éllel használta. János pap országa című versében, melyet a forradalom és szabadságharc kitörésének évében (1848) írt, a szerencsétlen Magyarországról elmélkedik, amelyet a papok megrontottak, ahol iszonyú belháborúkban honfitársak egymás vérét ontják és naplopók dőzsölnek:
Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od’adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.
A sok évszázados mítosz mára kiment a divatból, de megmaradt az emberi ostobaság és hiszékenység. Mindennap látjuk újabb keletű példáit, messzire sem kell mennünk értük. Bevallom, ezeken már nem mindig tudok olyan önfeledten nevetni, mint gyerekfejjel a Ráth-Végh tarka históriáiban kifigurázott tudatlan, babonás középkori népségen, amelyik füstokádó ördögöktől rettegett. Az a kellemetlen gyanúm, hogy a kései utódok megdöntötték Sir John hazugsági rekordját – de János pap országának története éppen ezért ma is tanulságos.
