Azért az morbid, hogy a két sztárrá vált bűnözőtől, fegyveres rablás közben, autogramot kérnek a Bonnie & Clyde című musicalben, amit a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthattunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatóival, Harangi Mária rendezésében.
Nehéz megmondani, hogy Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik szegény sorból érkeztek, tehát kitörési kísérletnek is felfogható a törvényen kívüli tevékenységük, lesüllyedtek, vagy felemelkedtek azáltal, hogy bűnözőkké váltak. Az tény, hogy senkinek számító névtelenekből, közismertek, bizonyos mértékig körülrajongottak, celebek lettek, kitűntek mások közül, nimbuszuk lett.
Nimbusza azoknak, akik gyilkolnak is? Ha éppen rajtuk ütnek, rendőröket puffantanak le. Hát bizony ez így volt, és lám, a nimbusz, a hírnév máig tart, pedig amikor az úgynevezett Barrow banda garázdálkodott, az a gazdasági világválság idején, az 1930-as években történt. Az előadás jól érzékelteti, hogy ha baj van, nagy a nincstelenség, akkor különösen szükség van hősökre. Kimondottan előny, ha alulról, az elnyomottak közül érkeznek, így mindenki beléjük láthatja saját boldogulásának esélyeit is. Frank Wildhorn, Ivan Menchell és Don Black musicaljében valódi indulat, düh, elkeseredés van. Amikor a Kaposvári Egyetem és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium hallgatóiból álló tömeg bejön, és dalra fakad, szikrázó szemekkel, elsötétedő tekintettel, lábbal dobbantva közelít felénk, az közel áll egy forradalmi kórus tetterejéhez, falakat szétvetni akaró energiájához.
Harangi többször bebizonyította, ha nem is pokolra menően, nem 8 napon túli sérüléseket okozóan, de az átlagosnál sokkal inkább képes musicalek segítségével komoly társadalmi kérdésekről beszélni. Például A mi utcánkban a Centrál Színházban, szarkasztikus humorral, jókora lendülettel, lefegyverző játékossággal esett szó kiközösítésről, másságról, öngyilkos hangulatú elkenődöttségről. A Madách Színházban bemutatott Csoportterápia pedig arról regél, hogy a gödör legmélyéről is ki lehet kecmeregni valahogyan, és, ha meghallgatjuk egymást, azok is segíthetnek, akik szintén bajban vannak.
A Bonnie & Clyde azokról beszél, akik nemigen látnak törvényes kiutat a mindennapok szürkeségéből, megaláztatásaiból, nincstelenségéből. Többre vágynak, módosabb életre, saját házra, szép ruhákra, jó ételekre, és csaknem nulla az esélyük erre. Ha például belegondolunk abba, hogy az átlagfizetésből mennyire kilátástalanul temérdek év alatt lehet venni egy semmi különös, kétszobás lakást nálunk, akkor érezhetjük, hányan, de hányan vannak, valószínűleg mind növekvőbb számban ilyenek. Olyanok, akiknek a földszintes vágyalmaik is fényévnyire járnak a valóságtól. Ezért válhatott a „mi” Viszkisünk is nimbusszal övezetté, lehetett a történetéből film, könyv, mert a szerencsétlen erdélyi srác, akivel kicseszett az élet, aki kalandos úton jutott el Magyarországra, akivel többen rútul bántak, akit simán el is tiporhattak volna, lám-lám, kibabrált a sokak által utált bankokkal, furfangosan, több alkalommal lóvá tette a nem feltétlen közszeretetnek örvendő rendőrséget. Így aztán csaknem Robin Hoodként, Rózsa Sándorként néztek rá. Ő legalább nem gyilkolt, de a Barrow banda ezt is megtette, nem egyszer, nem kétszer. „Ő vagy én”, mondja Clyde Bonnie-nek a darabban, miután egy zsaru fegyvert fogott rá, és lepuffantotta, majd bevallja a szerelmének, hogy gyilkolt. Jenővári Miklós eljátssza, hogy nem is akart ölni, ezt a helyzet adta, aztán ott áll a lány előtt, kissé megszeppenve, mint a szidást, letolást már előre váró gyerek, és lesz is benne része bőven. A Bonnie-t adó Józsa Bettina kifakad, kiabál, rázkódik az egész teste kétségbeesésében, ki akar szállni az egészből, ott akarja hagyni a férfit. De ölelkezés lesz a vége.
Furcsa, ha azt mondom, hogy szép ez a jelenet, de tulajdonképpen az. Kicsit olyan, mint amikor Rómeó megöli Júlia testvérét, ami megbocsáthatatlan, iszonyú, de a két szerelmes mégis összeölelkezik, egymásban próbál vigaszt keresni, mert a szerelem mindent felülír. A műfaj szabályainak megfelelően kiélezett szituációkban gyakran dalra fakadnak a szereplők, akik meglepően jól énekelnek, de hát végül is, zenés színész osztályról van szó. Grünwald László igencsak intenzíven, már-már táncmozdulatokkal, hatalmas beleérzéssel vezényli a remek, körülbelül tíz tagú zenekart, melynek tagjai, csakúgy, mint a karmester, olyan korabeli stílusú kalapokat viselnek, amelyek az egykori gengsztereknek is jól állhattak volna. Kiváló a zenei hangzás, bár azért ilyen óriási színpadhoz több muzsikust is el tudtam volna képzelni. És nagyobb díszletet. Tudható azonban, hogy ez a produkció eredetileg a Városmajorba készült, s a nagy sikerre való tekintettel került át a Margitszigetre. Nem ritkán fordul elő, hogy a nem ide készült díszletek itt kevésnek hatnak. Most az a megoldás született, hogy középre tették Nagy Viktória amúgy praktikusan működő, minden helyszínnek megfelelő díszletét, ami közel se töltötte be a színpadot. Két oldalt látszódtak a gondosan megvilágított fák. Ez sokkal jobb megoldás annál, mint amikor fekete függönnyel eltakarják a háttérnek azt a részét, amit már nem fed le a díszlet. A pompázatos „élő” díszletet amúgy is sokkal inkább ki lehetne használni.
Harangi csúcsra járatja a színészeket. Kurucz Dániel Buck, Clyde bátyja, akit magával ránt a bandába. Széles Flóra a felesége, akinek a porcikája sem kívánja ezt a vándor rabló életmódot, de ebben az esetben is mindent felülír a szerelem. Ted, a Bonnie iránti szerelmében hoppon maradt rendőr, akinek bosszúból is döntő szerepe van a leszámolásban, Hajdu Péter. Borsi-Balogh Máté lelkészként, erőteljes személyiségével igyekszik óvni a bűntől, de ebben az esetben a tragédia, a főhősök pusztulása eleve elrendeltetett. Nem látjuk, ahogy szitává lövik őket. Befejezésül a szerelmes pár megrázó dalt énekel arról, hogy tudják, nem kerülheti el őket a végzet, együtt fognak meghalni.
Bűnösök voltak, mégis mítosz lett belőlük. Hiszen olyan világban éltek, és élnének ma is, amiről nem véletlenül hangzik el Brecht Koldusoperájában, hogy „mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”
