- Vasas, Kabos: wunderbar!

Mielőtt megkezdődött az első osztályú labdarúgó-bajnokság 1930/31-es évada, a Ferencváros barátsági szerződést kínált a Vasasnak; az ajánlathoz tartozott az is, hogy a piros-kék együttes az Üllői úton játssza bajnoki mérkőzéseit. A Vasas vezetősége hajlott az egyezségre, de kikötötte: amint a munkásklub pályája elkészül, a megállapodás automatikusan érvényét veszti. A feltételt az FTC nem fogadta el, így a kontraktus „ugrott”; igaz, amúgy sem lett volna hosszú életű, a szezon első fordulóját ugyanis szeptember 7-én, míg a Béke utcai sporttelep hivatalos avatómérkőzését november 16-án tartották.

Az otthonteremtők semmit sem bíztak a véletlenre. Előzőleg már három bajnoki találkozóval tesztelték az új létesítményt, majd a vasárnapi megnyitót megelőző szombaton a Vasas és a FTC második csapata „próbált” a pályán. A korabeli tudósításokban azt is olvasni lehetett: „A tartalék mérkőzés alatt is serényen folyt a munka, hogy a vasárnapi nagy teherpróba elé a lehető teljes felvértezettségben álljon az új sporttelep. A pálya talaját homokkal borították, mert az eredeti talaj erősen csúszott. De a pálya egy részének még nem jutott homok, s itt bizony nagyon csúszkáltak a játékosok. A pályát egyébként szorgalmasan hengerelték, de – mint az új pályánál természetes is – a simaság sem kifogástalan még, s ez mindkét együttest zavarta.”

A Ferencváros-kettő kevésbé szenvedett: a Hádát, Takács I-et, Bukovit – akkor még: Bukovait – felvonultató zöld-fehér „fakó” 6:2-re nyert a Vasas ellen, amelyben felbukkant a piros-kékek korábbi labdarúgója, a New Yorkból hazalátogató, később világhírű edzővé avanzsáló Guttmann Béla, továbbá Strobl-Sós Károly, a hatvanas évek végének magyar szövetségi kapitánya és Jellinek Tivadar, a Tédinek (Teddynek) becézett ideál, aki az ollózás első hazai nagymesterei közé tartozott.

Ha ezek a fiúk csak a „kettőben” futballoztak, akkor kik lehettek az „egyben”? – tűnődhet az olvasó. Ami az FTC-t illeti, könnyebb a helyzet, mert a franzstadtiaknál egyenesen világszámok szerepeltek, a sérült Kohutot például Lázár „tanár úr” pótolta a bal szélen. Egyébként meg a nevezetes T betűs csatárok játszottak: Táncos, Turay, Toldi, valamint a Vasastól igazolt gólkirály, Takács II. A vendéglátóknál jóval szerényebb volt a hírességek készlete. Igaz, Brunecker Ottóról már 1923-ban azt írták a Vasas–III. Kerület találkozóról (1:0) közzétett beszámolóban, miután gólpasszt adott a „kis Takinak” hívott nagy Takács II-nek: „Az ifjúsági játékos talentumos labdarúgónak bizonyult az »öregek« között is.” A többiek közül a kapus Bereczky Gábor Pesterzsébet városában volt alkalmazásban mint sofőr; Rottler-Rózsa József akkor már tizenegy éve dolgozott üzletvezetőként a Fogyasztási Szövetkezet fiókjainak egyikében, és arról beszélt, hogy „bizony reggeltől estig nincs megállásom”; Egri Gábor szabóként kereste a kenyerét, de hiába varrt rengeteget, a pályán egyáltalán nem szerette a ruhát; Stanzl Károly pedig így kommentálta 1931-es lábtörését: „Privát szerencsém, hogy nincs állásom. Mert ha volna, most elveszíteném.”

Jeckl István hasonlóképpen nyilatkozott a Béke utcai nyitány, pontosabban az után, hogy már a 8. percben megsérült: „Amióta futballozom, soha nem pihentem egy vasárnapot se. Talán majd most...” A jobbszélső már 0:1-nél rándult le, mert Toldi Géza mindjárt a 6. percben vezetést szerzett a Ferencvárosnak, amely a találkozó elején még nagyobb favorittá vált, mint a mérkőzés előtt, mert cserélni akkoriban nem lehetett, Jeckl pedig – a sportsajtó stílusában – csak statisztált a pályán.

Ám az, ami ez után következett, nagyobb szám volt még a Vígszínházban futó vígjátéknál, a Csodabárnál is, amelyben a főszerepet a Wundert alakító Kabos Gyula játszotta. (Naná: wunderbar!) Alig fél óra múltán a gyakorlatilag létszámhátrányban futballozó Vasas 3:1-re fordított, és a ferencvárosiak a szünetben nem győzték szidni a játékvezetőt, hogy a harmadik gól lesállásból esett, s hogy Bíró bíró nem hajlandó a Vasas-hendszeket a tizenhatoson belül észrevenni. A rendezők mintha megsejtettek volna valamit, a korlátokra felszegezték a táblát, hogy „a játékvezetőt sértegetni nem szabad!” A felirat elkészült, sok más nem. „Az ajtókon csak elvétve akad kilincs, a falakról a mész lemász” – jelentette a Nemzeti Sport. Igaz, másutt napvilágot látott az is: „Tribün azért van. Tíz hosszú padsor, szépen emelve úgy, hogy minden helyről pompásan lehet látni. Legalább 1500 az ülőhelyek száma. Tető, fedett lelátó egyelőre a jövő zenéje – majd, ha lesz a vasasoknak pénzük.” S a kezdeti állapotokat rögzítette ez a megállapítás is: „Olyan szélorkán dühöngött az alacsony kerítéssel ellátott sporttelepen, hogy nagy keletje lett volna a forralt bornak. De a pálya berendezése még annyira hiányos, hogy még forralt bort sem mérnek ki.”

A szélorkánt hangorkán váltotta fel: a Vasas szurkolói mámorosan ünnepelték kedvenceiket, miután az első félidőben megszerzett kétgólos előnyt a második szakaszban nemhogy megtartani, de növelni is sikerült! Az 5:2-es végeredmény a tíz egészséges játékossal győztes piros-kékek szempontjából mesébe illett, és Kiss Gábor, akit az örömtől részeg drukkerek a vállukon hordoztak körbe, felszabadultan viccelt: „Hű, mi lett volna akkor, ha mind az öt csatár sántán játszik!” Az utolsó két percre egyébként az FTC létszáma is megcsappant, mert a hajrában Korányi összefejelt Egrivel, és csak húsz percnyi élesztgetés után tért magához. Másnap megkérdezték tőle: – Emlékszik a balesetet megelőző helyzetre? Kapásból felelte: „Semmire sem emlékszem.”

A vasasok viszont minden momentumot felelevenítettek a Budapest kávéház különtermében. A vidám társaság este érkezett törzshelyére, és a hajnali órákig együtt maradt. Mire szétszéledt, tagjai már megvehették a reggeli lapokat a rikkancsoktól. A Budapesti Hírlapban büszkén olvasták: „A lelkesedésnek minden akadályt leküzdő ereje aratott diadalt a Béke utcai új pályán, ahol a Ferencvárost katasztrofálisan súlyos vereség érte a Vasas csapatával szemben. Bukovai kidőltével a ferencvárosi csapat elveszítette egykor oly magasan álló stílusát, és játékának fénye egészen elhomályosodott. Takács II és Tänzer (Táncos) letörése járult még hozzá fokozott mértékben a csapat szomorú hanyatlásához. A még kultúrátlan talajon a ferencvárosiak nehezen mozogtak, a vasasok viszont vígan élvezték a saját pálya előnyeit.” A Sporthírlap sem fukarkodott az elismeréssel: „A vasasok főnixszerű újjáéledése a mai sportéletnek szinte a csodával határos eseménye. A lejtőn megállani, visszaverekedni magát az első sorba, ott önerejéből mindjárt újat és maradandót teremteni: mindez olyan bravúros cselekedet a mostani időkben, hogy csak a legnagyobb elismeréssel lehet róla szólani. Hatalmas rejtett energia szabadult ki a magyar sporttársadalomnak abból a kis csoportjából, amely a Vasas nevet viseli, s ez a szabaddá vált energia alkotó munkaerővé transzformálva követel teret az érvényesülésre.”

Akár lemászott a mész, akár nem, a pályaavatáson a házigazdák szempontjából teljes volt a Béke.