A most következő történet nem velem esett meg, de ez semmit nem von le a nagyszerűségéből.
Navigare necesse est... – mondta Nagy Pompeius, aki ezzel azt akarta kifejezni, hogy Szegedről Budapestre muszáj vonattal utazni, mivel a vonat a felmerülő nehézségek ellenére még mindig gyorsabb és kényelmesebb, mint az autóbusz. (A kiváló hadvezér és költő csak objektív okokból nem vasúti vagy autóbuszos metaforát használt, mivel kizárólag hajót és lovaskocsit volt alkalma használni.) Ráadásul – amint látni fogják – a vasúttársaság rendszeresen gondoskodik a játékos, úgynevezett élmény alapú utazásról.
Hogy a pozitívumokkal kezdjem: a vonatok a nagy hőség ellenére is járnak, és viszonylagos rendszerességgel teszik meg az utat a fentebb említett városok között, akár napjában többször is. A kaland akkor kezdődik, amikor az ember megveszi Szegeden a jegyet a 16. 45-ös IC-re a 21-es, másodosztályú kocsira. A részletek később még fontosak lesznek, tessék szépen megjegyezni! Tehát odaballag az ember, megáll a hőségtől izzó peronon, és várja, hogy begördüljön a vonat. Be is gördül. Az ember keresi a 21-es kocsit, aminek a 20-as és 22-es között kellene lennie, de 21-es kocsi az nincs. Van 16-os, 17-es és 18-as, utóbbi viszont első osztályú. Tapasztalt világutazó lévén nem lepődik meg azon, amikor az úgynevezett „jól értesült” utas a kalauz üzenetét hozza: 21-es nemcsak nincs, hanem nem is lesz, ezért szálljunk fel a 18-asba. Üljünk, ahova akarunk, csak ha jön valaki, akinek oda szól a jegye, akkor adjuk át a helyünket; mert mégiscsak nála van az ász, nálunk meg csak a pikk dáma. Az ember ilyenkor leül, és igyekszik annyira beleolvadni a környezetébe, amennyire csak lehet. (Olvasmánynak Az ember, aki ott sem volt című regényt ajánljuk.)
Kisvártatva olyan utasok érkeznek, akiknek viszont azt mondta egy másik kalauz, hogy oda üljenek, ahova a 21-es kocsiba szóló jegyük rendelné őket, ha ez lenne a 21-es. Remélem, még mindenki tud követni. Ennek az utasnak tehát átadjuk a helyünket, és átülünk. Ekkor száll fel az az utas, akinek a jegye a 18-as kocsiba szól, nem fogják kitalálni, pont arra a helyre, amelyről néhány percig azt reméltük, hogy a sajátunk. Azt mondja, szóltak ugyan neki, hogy valami gond lehet a helyekkel, de hát neki ugye van, ráadásul éppen az, amelyiken mi ülünk. Feltápászkodunk, és kezdjük irigyelni azokat a barátainkat, akik a lassúbb és kényelmetlenebb buszos utazást választották.
Ám amikor végképp elkeserednénk, egy verejtékben úszó kalauz képében megjelenik a királynő lovas hírnöke, és közli, hogy átnevezte (!) a 18-as kocsit 21-esre, tehát minden rendben. Most már valóban nincs más hátra, mint helyet találni mindazoknak, akik időközben leültek, vagy felálltak, és máris indulhat a vonat Szegedről Budapestre.
Idősebbek talán még emlékeznek arra a játékra, amikor a kispajtások körbe-körbe szaladgálnak és énekelnek, aztán az egyiknek nem jut hely. Időutazás – mondhatnánk –, de nem az. Szeged-Budapest. Bármikor.