A nemrég a Városmajorban is vendégszerepelt Állami áruház című kecskeméti előadás, melyet két tanítványa rendezett, összeolvasható a mával. Ön a nagyobb vihart kavart pécsi esete kapcsán írt levelében szintén pártállami módszereket emleget. Valóban ennyire ismételné a történelem önmagát?
Benkó Bencét és Fábián Pétert mindössze fél évig tanítottam Kaposváron – a K2 egyik első előadásához, a Helené egyik ihletője, amennyire tudom, a drámaelemzési óránk volt, s később a K2-vel csináltunk is néhány görög, beavató színházi előadást. Hogy a kérdésre is válaszoljak: igen, nap mint nap tapasztaljuk, hogy a történelem ismétli magát, s a diktatúra épülése sok emberből elfeledettnek hitt, visszataszító, alattvalói reakciókat hív elő. A rendszerváltás idején, 1989 nyarán, kora őszén barátaimmal arról beszélgettünk, hogy pontosan tudjuk, a ránk köszöntő kapitalizmus nem a Kánaán, de abban viszont biztosak voltunk, hogy annak, ami addig történt, egyszer és mindenkorra vége. Mostanában pedig döbbenten éljük meg, hogy a szocializmus legsötétebb éveinek gondolkodása, ideológiai egyeduralmán és hatalmi játékainak reflexei jönnek újra elő. Ami velem történt a Pécsi Országos Találkozón, ennek az egésznek csak egészen apró, jelentéktelen leágazása.
Mi is történt az ön olvasatában?
Nem olvasat, hanem hiteles eseménytörténet. Szóra sem érdemes, mondva csinált ürüggyel létrehozott tolmács-epizód, amelyből egy olyan boszorkány üldözéses a pártállami ideológiával kísért történet keveredett, amit nagyon nehéz minősíteni.
Azóta viszont a Pécsi Országos Színházi Találkozót lebonyolító cég több vezetője bocsánatot kért öntől.
A cég ügyvezetője valóban bocsánatot kért nyilvánosan. A programigazgató pedig felhívott és elnézést kért a történtekért. Ez szép gesztus mindkettőjük részéről. Csak éppen jóval hamarabb, személyesen kellett volna ezt megtenniük. Ott voltunk mindannyian Pécsett, lett volna alkalom rá.
A háttérben nem két színházi ember ön és Balogh Tibor, aki sérelmezte az ön tolmácsi szerepét, személyes ellentéte húzódik meg?
Balogh Tiborral együtt ültünk eddig a POSZT TT-ben, a Pécsi Országos Színházi Találkozó Tanácsadó testületében. Évekkel ezelőtt fontos szakmai vitákon is részt vettünk együtt. Nem tudok róla, hogy lenne közöttünk személyes konfliktus, noha az világos volt, hogy sok színházesztétikai és színházpolitikai kérdésről nem ugyanúgy gondolkodunk.
Elismert szakemberként miért vállalt tolmácsi szerepet a POSZT-on, ráadásul egy olyan külföldi zsűritag mellett, akit ön javasolt a bírálók közé?
Segíteni akartam. Ráadásul nem kértem a tolmácsolásért honoráriumot.
Az önt támadó feltételezés szerint, befolyásolni akarta a zsűri döntését?
Ez abszurd és sértő feltételezés, amit visszautasítok. Ez a felvetés persze a zsűrit még nálam is jobban sérti, hiszen azt sugalmazza, hogy a tagok nem független gondolkodású emberek, akik hagyták volna, hogy én befolyásoljam őket. Emögött paranoia és a fent említett reflexek előhívta, állandó ellenségkeresés állhat.
Ezt a személetet mennyire tapasztalta korábban a színházi életben, vagy például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol tanít?
Ott szerencsére ilyen az utóbbi huszonöt évben – amióta ott tanítok -, nem fordult elő. Amúgy a Színház- és Filmművészeti Egyetem rettenetes helyzetben van. Az intézmény infrastruktúrája oly mértékben leromlott, hogy ma már a mindennapi működése is borotvaélen táncol. A munkakörülmények – például a tantermi és eszközellátottság – folyamatosan romlanak, és ezen az egymást követő rektori vezetők, a kancellár és az Intézetvezetői Tanács, legnagyobb erőfeszítéseik ellenére sem tudtak eddig segíteni. 2013-2014-re, miközben a hallgatói létszám jelentősen emelkedett, csaknem negyven százalékkal csökkent az egyetem állami támogatása (ezt mára sikerült nagyjából a tíz évvel ezelőtti szintre visszatornászni). Ez nem lehet véletlen. Mindeközben több lehetséges új helyszín is felvetődött az intézmény elhelyezésére, de azután általában mindig az utolsó pillanatban, egyikből sem lett semmi. De mindig reménykedünk…
Azon mit ért, hogy ez a folyamat nem lehet véletlen?
Magánvéleményem, de szerintem e folyamat büntetés, amely mögött a Színház- és Filmművészeti Egyetem kiéheztetése, hosszabb távon az ellehetetlenítése áll. Arról fogalmam sincs, hogy miért és kinek áll az érdekében. Most, M. Tóth Géza professzor rektori megbízatásának márciusi lejárta óta Upor László professzor megbízott rektorként vezeti az intézményt, elindult a rektori pályázat, június 27-ig lehetett jelentkezni a posztra. Belülről több jelölt is esélyes lehet, de nem tudni, hogy kívülről érkezik-e pályázó.
Visszatérve a POSZT-ra, Mit gondol arról, hogy a Magyar Színházi Társaság lemond a találkozót lebonyolító cég kisebbségi tulajdoni részéről? Ezt egyesek a Vidnyánszky Attila által vezetett Magyar Teátrumi Társaság újabb térnyeréseként értékelik.
A POSZT Tanácsadó Testületében folytatott megbeszélések komoly, szakmailag megalapozott összejövetelek voltak. Noha érezhető volt, hogy az egészből egyre inkább kiszorult a Színházi Társaság. Az utóbbi napok nyilatkozataiból az derül ki, hogy a Színházi Társaság kilépéséről a döntés már legalább fél éve megszületett; a POSZT ülésein e kérdés nem merült fel.
Ez miben nyilvánult meg?
A versenyen kívüli off programok összeállításában egyre kevésbé tudtak beleszólni. Ebben korábban nagy szerepe volt a társaságnak. Az utolsó csepp pohárban az lehetett, hogy a Magyar Teátrumi Társaság és a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. (a POSZT tulajdonosai a Színházi Társaság mellett), többségüket kihasználva leszavazta a POSZT Felügyelő Bizottságában való részvételüket.
Az Átlátszó kikérte a fesztivált lebonyolító cég gazdálkodását vizsgáló jelentést, melyben hiányosságokat tártak fel. A Tanácsadó Testület foglalkozott a cég gazdasági, üzleti döntéseivel? Beleszólhattak?
Nem, nem foglalkozott a cég gazdasági ügyeivel, erre nem volt jogosítványa. De amikor hónapokkal ezelőtt a gyanú árnyéka vetült a POSZT-ot működtető cégre, néhányan magyarázatot kértünk a megfogalmazott vádakkal kapcsolatban. Ezt szóban meg is kaptuk azzal, hogy a cég gazdálkodásáról készített beszámolót Pécs város is vizsgálni fogja, valamint pert indítanak a vádakat megfogalmazó hírportál ellen.
Az is elég abszurdnak tűnik, ha jövőben két országos színházi találkozó lenne, egyet a Teátrumi Társaság, a másikat a Színházi Társaság szervezné.
Ez az ötlet abszurd lenne (szerintem ezt komolyan senki nem fontolgatja), és eleve bukásra van ítélve. Ha lesz POSZT, az a jelenlegi hatalmi viszonyok között a Teátrumi Társaság fesztiválja lesz. Ugyanakkor az is igaz, hogy – szomorúan mondom – egyetértek azokkal, akik szerint Pécsett elfáradt ez a fesztivál. Jövőre lenne a huszadik, jubileumi POSZT, lehet, hogy erre már nem kerül sor. Az a szellemi kapacitás és energia, de mindenekelőtt az a szakmai konszenzus, ami húsz éven keresztül alapja volt ennek a csodás kezdeményezésnek, a magyar színház éves ünnepének, nincs többé. Megint elveszítünk egy kulturális értéket. Csak akkor lennék zavarban, ha azt kellene megfogalmaznom, hogy ez kinek jó, kinek áll az érdekében. Nem baj, majd emlékezni fogunk. Volt néhány szép évünk.
Arra milyen esély van, hogy az egyre hangosabb kultúrharcos, háborúskodó címkézős beszólások helyett újra a szakmai ügyek kerüljenek a fókuszba, vagy elkerülhetetlen, hogy a hatalomhoz közel állók teljesen elfoglalják a színházi életet, intézményeket, fesztiválokat, amit lehet?
Egy diktatórikus hatalom mindig ez utóbbi forgatókönyv megvalósítását tűzi ki célul, elég felütni ennek igazolásául a történelemkönyveket. Mindent maga alá akar gyűrni, s ha a gazdaság, a jogalkotás, a média, stb, stb, már minden az övé, jöhet a kultúra is. Nem kell a sokféle hang, s sajnos mindig lesznek olyan készséges alattvalók, akik úgy érzik, a nyilvánvaló értékpusztítás pillanataiban felvirradt végre az ő napjuk. És akkor itt lesz a „minden hatalom és minden pénz a miénk, tehát mi mondjuk meg azt is, mi a jó és mi a rossz színház, ezért csakis mi csinálhatunk fesztivált!”-szemlélet.
Nem is lehet ez ellen valahogy fellépni?
Nem tudom. Közös fellépéssel, a józan ész és a tiszta érvek hangos és egyre hangosabb hirdetésével talán. Eredménye nem lesz, de a mindenbe belenyugvás sem jó, ha másért nem, mert árt az egészségnek (gyomorfekély, depresszió, meg ilyesmik). Nekünk, színházzal foglalkozó (szak)embereknek, állampolgároknak biztosan el kellene felejtenünk az alattvalói magatartást. Mindenekelőtt határozottan vissza kellene utasítani, hogy egy színház teljesítményének megítélésénél annak ideológiai irányultsága legyen a döntő.
És akkor még a megszüntetett előadó-művészeti tao kompenzációjának teljesen kaotikus kommunikációjáról és az új finanszírozási rendszer majdani veszteseiről még nem is beszéltünk.
Ez megint egy szörnyű történet. És úgy látszik megint a legrosszabb előjelek válnak valóra, vagyis a független színházak ellehetetlenítése és bizonyos színházak preferálása, helyzetbe hozása, mások kárára.
