Tudtam, hogy nagybeteg, hogy régóta nem hagyta el a kórházat, de azért titkon reméltem, nem ekkora a baj. Hogy a hullámvölgyből, akármennyire mély is, sikerül kikapaszkodnia, és akkor majd megkeresem, (élő)szóra bírom, ha csak egy pár percre is, hogy test-, vagyis inkább fülközelből csodálkozhassak rá, milyen az, amikor valakinek minden kimondott szava, a teljes hétköznapiságban is – maga az irodalom.
Két éve, az Ünnepi Könyvhéten, elszalasztottam: nem álltam be a kígyózó sorba, ahol A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös dedikációjára várt a tömeg. Azóta bánom. Ritkán adódik az életben, hogy az ember olyan „ízig-vérig valakivel” találkozhasson személyesen, mint amilyen Bart István – fura leírni: volt.
Annak idején, az angol szakon, nekünk ő számított etalonnak – a kilencvenes évek végén úgy bújtuk az angol és amerikai kulturális szótárait, olyan szenvedéllyel, mint ahogyan a hatvanas években ő forgathatta az akkoriban egyedül Göncz Árpádnál fellelhető ezeroldalas Webstert (megengedte, hogy az ember felmenjen hozzá és szabadon böngészhesse az asztalon heverő nagyszótárt). Aki az itthon tanult angolt beszélte, annak Bart István világította meg, hogy az angol vagy amerikai mire gondol – öntudatlanul is –, amikor kiejt egy szót, amelynek van ugyan szótári jelentése, de az sokszor köszönőviszonyban sincs azzal, amit az illető ki akar fejezni vele. Tőle tudom például, hogy az easy rider nem csak a szelíd motoros, hanem a szabad szex oltárán gyakran áldozó nővel (easy ride) együtt élő férfi, s hogy a heat szónak bizonyos esetekben semmi köze a forrósághoz – zsarut jelöl, amit többek között a Zabhegyezőben annyiszor félrefordítottak. „Előbb-utóbb mindent újra kell fordítani – vallotta –, még Arany Jánost is.” Kiegészíteném ezt a kijelentését azzal, hogy kivéve Bart István fordításait.
Azt is mondta, hogy ha elég jó az író, az ember belekarolhat, együtt korcsolyázhat, vele, ami nagyon jó érzés. Ha a fordító elég jó, ezt már nem ő mondta, az az olvasót is képessé teszi a flikflakkok szó szerinti fordulatainak megélésére, ami szintén nagyon jó érzés.
Annyi minden volt, számtalan címkéje közül mégis talán a leginkább nyelvezetvarázsló. Épp úgy tudta Hemingway rövid, mégis terjengős mondatait, mint Jonathan Franzen a hétköznapiságból nyelvi hisztériába (Bart nevezte így) átcsapó dinamikáját vagy kedvenc fordítása, a Cormac McCarthy-féle Véres délkörök rémálomszerűen gyönyörű prózai tirádáit.
Ugyanolyan természetességgel mesélt angolból magyarul a mexikói skalpvadászokról, mint ahogyan magyarból magyarul gyerekkora helyszínéről, az Erzsébetvárosról és a madárfejű szódásüvegekről. Az idei könyvhéten sajnos már nem dedikálta az Elemér utca három újra kiadott változatát, nem volt jól, most pedig már csak abban bízhatunk, hogy ha múlttá válik ez a mai jelen, akkor pont olyan lesz, mint Bart István gyerekkorának világháború utáni évtizedei: amikor még visszajártak a holtak, és ezen senki sem csodálkozott… Tíz perc az nagy idő, Elemér – 75 év alig valami, István!
