Ágit a műtét után levitték az intenzívről a kórterembe. Egyedül volt, így hát azt kérte, az ablak melletti ágyba helyezzék el a szürke járólapú, valamikor fehérre festett, mára inkább áporodott homokszínűre váltott, kétágyas szobában. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire sanyarú állapotában mozdulni tudott.
Alig pihegett, amikor nyílt az ajtó, új szobatárs érkezett. Az ötven év körüli, alaposan kisminkelt, nagy mellei miatt akár még soványnak is tekinthető nő végignézett a szobán, és bosszús sóhajjal konstatálta, hogy neki a szekrény melletti ágy jutott. Elégedetlenül megrázta vállig érő, vörösre festett, loknis haját, majd dühös mozdulattal az ágya végébe csapta kitömött sporttáskáját. Kérdés nélkül pakolni kezdett a szekrénybe, levetkőzött, kényelmes szabadidőruhába bújt, majd a magával hozott lázlapját fölakasztotta az ágy végére. Aztán egy selyem pongyolát, álomszép fürdőlepedőt terített a paplanra, hogy a kopott éjjeliszekrény fiókjába dugott sminkkészlettel, habszivaccsal, étkészlettel fejezze be a rámolást. A tetejére még odatett egy csili-vili bögrét, tányért, kést és kanalat, és elégedett mozdulattal a vetett ágyra telepedett.
– Cilike vagyok, holnap lesz a műtétem. Nem izgulok, megmondta a dokim, hogy csak három lukat fúrnak a hasamba, hogy kivegyenek egy cisztát, még csak nyoma sem fog maradni. Magát műtötték már? Ja, látom, igen. Mit adnak itt enni? Milyen a kaja? – mondta mindezt szinte egy szuszra.
Ám mielőtt Ági válaszolhatott volna ismét nyílt az ajtó, egy nővér jött be, nagy tálalókocsit tolt maga előtt. Ági ágyánál megállt, az éjjeliszekrényére tett egy habszivacs tálcát, rajta egy szelet kenyeret és egy mackósajtot.
– Teát kér? – kérdezte, és a választ meg sem várva teletöltötte a bögréjét a gyanúsan világos folyadékkal.
Cilike feléledt: – Jaj, drágám, én nem kérek teát, én úgyis csak üdítőt fogok itt inni, hoztam is magammal mindenfélét. Hát, mert kell itt a vitamin, vagy mi a franc, igaz? Igaz hát! Szóval nem kérek teát. Mit lehet enni?
A nővér megvonta a vállát, visszatette a kancsót a tálaló kocsira, és Cilike ágyához lépett, hogy megnézze a lázlapot.
– Magának nem jár vacsora, holnap műtik – mondta az asszonynak, és kitolta a szobából a tálalókocsit, hogy a többi beteget is ellássa.
– Hát ez jó! Még hogy nekem, nekem nem jár vacsora?! – dühöngött Cilike. – Ilyenek ezek! Még ezt is megspórolják! De velem nem szúrnak ki, velem nem szúr ki senki! Basszák meg a mackósajtjukat! Kell is az nekem! Hoztam én magammal mindenféle finomságot! – Azzal benyúlt a sporttáskájába, hogy a csili-vili tányérra molnárkát, téliszalámit, paprikát, paradicsomot és sajtot varázsoljon egy pillanat alatt, tüntetőleg mellérámolt egy másfél literes Ice-teát, majd jóízűen megvacsorázott. Amikor befejezte, ismét Ági felé pislantott:
– Bár, ami azt illeti, ami jár, az jár! Már a vacsora, nekem! Fizetem a tb-t, nem?! De! Különben kell a szarnak az a szar! Mit is mondtál, hogy hívnak? Ági? Az jó. Szép magyar név. A neve sokat elárul az emberről. Szóval, Ági, elárulom neked, én még sohasem éheztem. Nem is fogok soha! Tudod, miért? Nekem annyi konzervem van otthon, hogy tőlem jöhet akármilyen háború, az biztos, hogy nekünk, a férjemnek és a két lányomnak mindig lesz mit ennünk! Érdekel, hogy honnan? Én egy élelmiszerboltban dolgozok, és amikor leértékelés van, mindig hazaviszem a leértékelt árut! Hát persze, nem azt, amit a prolik, mert kicserélem azokat olyanokra, amik sokára járnak le. Te! Nem tudod elképzelni, nálunk mennyi konzerv van otthon! Én egy kispesti tízemeletesben lakom a lakótelepen, a konyhaszekrény, a konyha, a gardrób, a lányok ágya alja, a mi ágyunk alja, a szekrény is tele van konzervvel. Meg anyámék falusi háza is! Jó sok elfér náluk! - Ezen egy kicsit elandalodott, majd a konzervek tömegének képzeletbeli látványán elmosolyodva így folytatta:
– Főzni is mindig mirelitből főzök, amit szintén leértékeléskor veszek meg, és ugyanúgy frissre cserélem, mint a konzerveket. Én aztán jól tartom a családomat! Még az orvos is azt mondta az uramnak, hogy fogyjon le, ha élni akar. Tudják is ezt az orvosok! A férfinak enni kell!
Még folytatta volna a monológot, amikor ismét nyílt az ajtó, egy orvos és egy betegszállító lépett be.
– Bocsánat, hölgyeim! – mondta az orvos –, Sajnos olyan sok betegünk van, hogy muszáj még valakit itt elhelyeznünk A betegszállító úr mindjárt átrendezi a szobát, maguk csak maradjanak az ágyukon!
A betegszállító bólintott, és egy időközben megjelent nővér segítségével gyorsan arrébb tolta az éjjeliszekrényeket és az ágyakat. Ágiét az ablak felé, Cilikéét a szekrény felé. Csináltak egy ágynyi és egy éjjeli szekrénnyi helyet, majd kimentek.
Cilike mindaddig hallgatott, amíg benn voltak, ahogy becsukódott az ajtó, káromkodni kezdett:
– A rosseb egye meg! Ide még egy embert! Menjenek a pi…ba! Még csak meg sem kérdezték! Csak úgy betolják majd, mi?!
Még akkor is dohogott, amikor újra nyílt az ajtó, és meghozták az új beteget. Idős, ősz néni volt, csukott szemmel feküdt a gurítható ágyon, az infúzió a feje fölött lötyögött. Gyorsan a helyére tolták, a nővér elrendezte a lázlapot, az infúziót és a néni holmiját, majd mielőtt kiment odaszólt a benn lévőknek:
– Hagyják aludni Hanna nénit! Elég nehéz műtéte volt. Inni ne adjanak neki ha kér, csak a száját nedvesítsék meg. Ideteszek egy kis vizet, meg egy gézlappal bevont falapocskát.
– Hanna, mi?! – pökte ki keskeny szájjal a szavakat Cilike, miután becsukódott a nővér után az ajtó. – Hát, az biztos, hogy nem keresztény név! Igaz? Jaj, édes istenem! Hogy jövök én ehhez?! – azzal elfordult, leoltotta a kis neont, ami az ágya fölött égett, és tíz perc múlva már aludt is, amit onnan lehetett tudni, hogy közben aprókat horkantott.
Az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, Hanna néni csak éjjel három óra felé ébredt fel, és vízért könyörgött.
A nyöszörgésére Cilike is kinyitotta a szemét, dühösen csak annyit mondott:
– Én ugyan föl nem kelek innen! Dögöljön szomjan! – és tüntetőleg ismét elfordult a szekrény felé.
Ági nagy nehezen föltápászkodott, megnedvesítette a gézt, és körbevizezte vele a néni száját. Arra gondolt, fordított esetben ő is biztos ezt tenné. A néni nem szólt egy szót sem, csak hálás pillantást vetett a nála jóval fiatalabb nőre. Ági nagy nehezen visszafeküdt, és ő is elaludt.
Reggel, amikor felébredt Cilike már nem volt a szobában, fölvitték a műtőbe. A nénit épp egy nővér mosdatta, és mikor észrevette, hogy Ági ébren van, kérdőn nézett rá, hogy őt is mosdassa-e meg. A nő megnyugtatta, szívesebben fürödne egyedül a fürdőszobában.
Délelőtt tíz körül járhatott, amikor Cilikét visszahozták a kórterembe. Kicsit csendesebb volt, mint műtét előtt, de azért szemmel láthatóan nem nagyon viselte meg a beavatkozás. Egyre csak az ajtót leste, hogy mikor jön be hozzá az orvos, aki műtötte. Az ajtó azonban még órákig nem nyílt, míg végül jött egy fiatal doki, de nem Cilikéhez, hanem Hanna nénihez lépett oda, és gyengéd hangon megkérdezte:
– Hogy van?
Az idős hölgy bólintott: – Köszönöm, megvagyok.
Miután az orvos kiment, Cilike rákezdte:
– Hol az én dokim? Még be se jött hozzám! Bezzeg ehhez a nőhöz lejönnek. Hát, persze! Hanna! Igazi zsidó név. Ezek mind összetartanak. Tudom én, meg azt is, hogy még a bőrük alatt is pénz van. De van ám nekem is! Majd, ha bejön a családom, ad az uram. Nem hoztam magammal, nehogy ellopják! Majd az uram hoz! Nem is kéne nekem egy zsidóval egy szobában lennem! Hogy jövök én ahhoz keresztény létemre, hogy egy ilyennel feküdjek egy szobában?!
A néni nem szólt, behunyta a szemét.
Eljött a látogatási idő, Cilike nagy gonddal fésülködött, sminkelt előtte. Csak, hogy az ura szépnek lássa.
Aztán nyílt az ajtó, és belépett, pontosabban begurult rajta a férj. Alig 160 centis, és legalább 120 kilós, kopasz férfi volt. A tokája a melle közepéig, a hasa a térdéig lógott. Mivel nem kapott rendesen levegőt, menni is alig tudott.
– Na, látod, hogy jól tartom – szólt oda Cilike Áginak. – Mert jól tudok ám főzni! Nagyon jól!
– Ez igaz – erősítette meg a férj. – Te főzöl a legjobban a világon!
Harmadnap a nem túl súlyos műtét után elbocsátották Cilikét a kórházból. Egész délelőtt nyafogott, hogy a „dokija” még csak egy pillantást se vetett rá. Bezzeg a zsidókat másképp kezelik! Összepakolt, fésülködött, sminkelt, majd egyszer csak odaállt Ági ágya elé:
– Kikísérsz?
A folyosón azt mondta Áginak:
– Cseréljünk telefonszámot, barátkozzunk, ha már egy szobában feküdtünk!
Ági ránézett:
– Velem?! Aligha! Mondd, tulajdonképpen mi a bajod a zsidókkal?
– Miért – kérdezte mélyen elpirulva Cilike.
– Mert én is az vagyok.
– Csak mondod. Nem is úgy nézel ki!
– Az vagyok.
– Tulajdonképpen semmi bajom velük. Csak, hát… zsidók. Hát akkor, szia – azzal beslisszolt az épp kinyíló liftajtón. Férje, aki érte jött, és épp kiszállni készült, azonnal visszalépett anélkül, hogy a nehéz sporttáskát kivette volna a felesége kezéből.
Az ajtó becsukódott, a lift elnyelte Cilikét, kövér, szuszogó férjét és a sporttáskát. Ági visszament a szobába. Az idős hölgy ébren feküdt. Mikor meglátta Ágit, halkan megjegyezte:
– Nagyon rendes nő volt ez! Keresztény. Én templomjáró, hívő katolikus vagyok, és isten biztos megbocsájtja, de a zsidókat én is tiszta szívemből utálom!
