Indítsanak-e vagy sem alkotmányos eljárást (impeachment) Trump eltávolítására az elnökségből? A párt vezetői és elnökjelöltjei egyfolytában vitáznak erről zárt ajtók mögött és a nyilvános fórumokon is. Eközben ismétlődően impeachmentet követelő tüntetések is zajlanak városok tucatjaiban. A közvélemény-kutatók is rendre mérik az elutasítók (egyelőre a többség) és a sürgetők arányát, ami nyilván szintén befolyásolja a döntéshozókat.
Politikai bumeráng
Tavaly ősszel a demokraták megszerezték a többséget a képviselőházban, ami lehetőséget kínál az eljárás megszavazására. Még a hatvanas években Gerald Ford republikánus kisebbségi vezér (a későbbi elnök) némi cinizmussal mondta, hogy az impeachmenthez semmi más nem kell, mint képviselőházi többség (ő akkor egy liberális – amúgy életfogytiglanra kinevezett – főbírót szeretett volna eltávolítani). Ez persze csak formailag igaz: az alkotmányozó Alapító Atyák semmiképpen sem akartak elmozdíthatatlan főtisztviselőket, s az elnök esetében nem elégedtek meg választási leválthatósággal: hatalmi visszaélése ellen akartak fegyvert adni a törvényhozásnak. Eszerint a képviselőház egyszerű többséggel vádat emelhet, hogy aztán a szenátus – már kétharmaddal – elmarasztalhassa a vétkezőt „árulás, megvesztegetés és más főbenjáró bűnök és vétkek” vádjával. Lévén az ítélkezés értelemszerűen politikai, két évszázada tart a vita főként a „vétkek” mibenlétéről.
Az eddigi három elnök elleni eljárásban ugyanis éppen ez lett a vád alapja. S a szenátusban kétszer (Andrew Johnson és Bill Clinton esetében) sem jött össze a kétharmad, míg a harmadik esetben Nixon nem várta meg a képviselőházi szavazást, inkább lemondott (hiszen tisztában volt bűnösségével, amit a hangszalagok alapján nem tagadhatott tovább, s azzal is, hogy amint az impeachment elindul, már nem kaphat elnöki kegyelmet utódjától, vagyis akár börtönben köthet ki). Most, Trump esetében szinte kizárt, hogy a szenátusban kis többségben lévő republikánusok közül húsz a demokratákkal voksoljon saját elnökük elítélésére.
S éppen ez az eljárás megindítását ellenző demokraták fő érve: nincs esély a nekik kedvező végkimenetelre. Szerintük az impeachment ekként politikai bumeránggá válhat, Trump diadalmaskodna, legyenek a vádak bármennyire megalapozottak. S ebből e tavaszon ízelítőt is kaptak, amikor az elnök – láthatóan evégett kiszemelt igazságügyi miniszterével – tagadhatatlanul ügyes propaganda trükkel élt: William Barr a maga elfogult véleményét olvasta ki a Mueller-jelentésből, amelyet csak hetek múltán tett (akkor is kivonatosan) közzé, miközben Trump fennen hirdette, hogy bebizonyosodott ártatlansága. Mit sem törődve azzal, hogy a jelentés nem ezt állapította meg, s majd egy tucat esetben rábizonyította az elnökre, hogy akadályozni próbálta a vizsgálatot. Márpedig mind Nixon, mind Clinton esetében ez volt az egyik vádpont. Ettől nagy a demokraták dilemmája.
Változó közvélemény
Mueller lényegében értésre adta, hogy ő hivatalban lévő elnök ellen nem emelhet vádat, ez a kongresszus, vagyis a képviselőház dolga, s ehhez bőséggel szállította a vád alapját képező tényeket. Mindegyiket a kétéves vizsgálat tárta fel. Benne olyanokkal, hogy a Fehér Ház ügyvédje eskü alatt vallotta: az elnök utasította (nem is egyszer) Mueller kirúgására, de ő nem hajtotta végre a parancsot (jogászként tudta, hogy ez vitathatatlan vádpont lenne). De hát maga a kísérlet az igazságszolgáltatás akadályozására buktatta meg Nixont: az ominózus hangszalagok utasításait rögzítették. Hogy az ő emberei végre is hajtották, míg Trumpé lelazsálta, az aligha különbözteti meg a két jogsértési kísérletet. Nem véletlen, hogy a demokraták most két embert akarnak bizottságaik elé citálni eskü alatti (és persze a tévé nyilvánossága előtt zajló) meghallgatásra: Muellert és McGahn elnöki ügyvédet. Utóbbinak az ország színe előtt csak meg kell ismételnie, amit a különleges ügyésznek vallott. Amint az sem véletlen, hogy Trump nem engedné elmenni a meghallgatásra (Mueller júliusban megy, hiszen már nincs kormányalkalmazásban).
A maga nemében páratlan a mai Fehér Ház ellenállása: nem adnak ki a törvényhozásnak kormányzati-elnöki dokumentumokat, nem engedik embereiket megjelenni a kongresszusi bizottságok előtt - alapvető alkotmányos elvvel, a törvényhozás ellenőrzési jogával dacolva. Trump jogászai azzal érvelnek, hogy nincsenek törvényhozási indokai a bizottsági kéréseknek, azok csakis politikai támadások. Ami persze groteszk, hiszen a kongresszusban megválasztott politikusok ülnek, akiknek minden tette és szava értelemszerűen elválaszthatatlan a politikától.
A nyilvános meghallgatásoknak is van politikai oka, ahogyan például a korábbi republikánus többség sem puszta kíváncsiságból rendelte bizottsága elé a demokraták várható elnökjelöltjét, Hillary Clinton és faggatta egész napon át a bengázi merényletről. Hogyne, a mostani demokrata többség tudatosan szeretné az országos nyilvánossága elé tárni a Mueller-jelentésben leírt súlyos tényeket, hiszen nyilvánvaló, hogy a jelentés olvasóinak száma csekély (beleértve a kongresszusi tagokat is…) S úgy könnyű Trump és hívei dolga, ha a lakosság többsége nem tudja mihez, vagyis a jelentés tényeihez viszonyítani a Fehér Ház állításait.
Történetesen a Watergate-ügy ebben is mérvadó. Amíg Nixon – vele szembefordult, a bűnbak szerepét nem vállaló – jogtanácsosa nem tett tanúvallomást a szenátusi bizottság előtt, s nem mondta el (elképesztő memóriával) a sorozatos jogsértés részleteit, addig az elnök és emberei uralták a közvéleményt: nem rendszerszintű volt az eltussolás, hanem pár eltévelyedett munkatárs kisiklása. De még ezután is majd esztendőbe telt, mire a közhangulat az impeachment mellé állt, s a képviselőház jogi bizottsága elkezdte megfogalmazni, majd sorra megszavazni a vádpontokat. S az akkori republikánusok is kitartottak elnökük mellett, ám a végén teret nyert körükben a – Nixon számára persze végzetes – megfontolás, hogy legyen vádemelés, hiszen az elnök majd tisztázza magát…De a Clinton elleni republikánus eljárás is csak azután kapott igazi lendületet, hogy előkerült a spermafoltos ruha, és sor került az elnök DNS-vizsgálatára: addig a kinek higgyünk – Monica vagy Bill szavának – dilemmája uralta a sajtót. Trump és Barr trükkje ugyan változatlanul hat a hithű táborban, ám a szélesebb közvélemény változik, ahogyan közkeletűvé válnak a Mueller-jelentés részletei. Egy friss felmérés szerint a demokratáknak immár majd' fele megbarátkozott az impeachment gondolatával, s e szám rohamosan nőtt pár hét alatt. Vagyis az eljárás szükségességét már nemcsak az elszántan Trump-ellenesek hirdetik, akik természetesen régóta próbálják efelé nyomni pártjuk vezetőit.
Trump besegít
Paradox módon ebbe besegít az impeachment-et sürgetőknek maga Trump is. Nem csoda, hogy több publicista is azon morfondírozik, netán az elnök bele akarja hajszolni ellenfeleit az eljárásba, bízva a republikánusok szenátusi többségében. A törvényhozással való alkotmányosan kötelező együttműködés látványos megtagadása kényszerhelyzetbe hozhatja a demokratákat, akik nemrég még az impeachment alternatívájaként akartak bizottsági meghallgatásokat, bízva azok hatásában. Ha ugyanis a Fehér Ház konokságát csak hosszadalmas bírósági csatákkal lehet legyőzni, akkor az impeachment rövidre zárná a folyamatot: az alkotmányos felelősségre vonástól aligha lehet megtagadni dokumentumokat és tanúkat, tehát a Fehér Ház jogászainak okoskodása okafogyottá válna. Trump talán a főbíróságban és az oda már általa kinevezett két új tagban bízik, de alapvető alkotmányos elvek esetén gyaníthatóan hiába (Nixonnak három kinevezettje is volt a kilenctagú testületben, amely egyhangúan kötelezte a hangszalagok kiadásra).
Persze ez is demokrata kényszerpálya lenne, s vonakodó pártvezéreik attól tartanak, a hosszas jogi hercehurca elterelné a figyelmet a – tavaly ősszel hatásos, mert társadalmi problémákra összpontosító – politikai üzeneteikről. Az első számú demokrata, Pelosi házelnök erre hivatkozva áll ellen a vérmesebbek sürgetésének: előnyösebb és bölcsebb Trumpot jövő ősszel kiszavazni a Fehér Házból, s nem egy új republikánus ellen kampányolni. Kétségtelen, hogy a sürgetők főként a holtbiztos demokrata körzetek képviselői, s Pelosi okkal félti a tavaly ősszel a frissen javukra billent mandátumokat, vele többségüket. Ebből következően politikailag akkor dőlhet el a vita a – jogilag bőven indokolt, szorgalmazói szerint „kötelező” – impeachment javára, ha a bizonytalan körzetek demokratái is melléállnak. Vagyis a közvélemény nagyja ráhangolódik - mint egykor a Watergate-botrány mélységének tudatosulásakor -, hogy Trump elnökhöz méltatlanul próbált visszaélni hatalmával. Mert ekkor fordulna a kocka: a számukra nem holtbiztos államok republikánus szenátorai kezdhetik félteni mandátumukat. Nixont is az lökte a lemondás felé, hogy a kor republikánus vezetői értésére adták: képtelenek tovább védelmezni.
