Szikár asszony, szinte madárcsontú. Ilyen volt már gyereknek is, hangsúlyos vállakkal, hosszú kézujjakkal, s ehhez képest kissé tömzsi testtel. Gátfutásban volt a legjobb, mintha csupa kéz, csupa láb szelte volna át a falusi salakpályára felállított, helyi mesteremberek által összetákolt akadályokat.
Akadály aztán lett később mesterségesen felállított fakeretek nélkül is. Egyetemről nem ábrándozhatott, pedig lehetett volna geológus vagy akár földrajztanár, de maradnia kellett a faluban, mert ott volt a föld, az állatok, s egyedüli gyerekként nem tudta tovább adni ezt az igát. Pedig imádta a hegyeket, amelyek fiatalon körülvették, s imádta az alföldet is, ahová később férjhez elkerült. Szenvedélyesen gyűjtötte a köveket, leginkább azokat a márgás mészköveket, amelyeket ha középtájon kettépattintott, több tízmillió éves nyomatok bukkantak elő, hol egy kagyló, hol egy csiga váza.
A csigavonalba szeretett bele akkor is, amikor étkészletet választott. Nem magának, ő megörökölte a világoskék virágmintás zománcozott mélytányérokat, meg a hozzájuk való laposakat, nagyanyja hajdan féltve őrzött kincseit. Hétköznapokon a sima, díszítés nélküli zománcos edényeket vették elő, azokat koptatták alumínium kanalakkal, merték ki belőle a szíve-nyelve levest vagy a mákos csíkot, télen a savanyú babot kolbásszal. Törhetetlenek voltak, ha le is estek véletlenül, legfeljebb a zománc ütődött meg rajtuk, vagy a színezés fakult, nagyobb bajuk sose lett. Miként a virágmintásoknak sem, így nem is értette, miért simítanak minden tányér közé egy textilszalvétát, mikor karácsonytól húsvétig majd húsvéttól egy újabb karácsonyig szekrénybe rakták azokat.
A csigamintás porcelánra a közeli kisvárosban lelt, az akkor még működő iparcikk boltban. A fiatalasszonynak vette, ahová takarítani járt hétvégente, s ahol most újabb gyerek született. Már az előzőek is vele nőttek fel: sajátja sose lett, így őket tekintette annak. Számon tartotta névnapjukat, születésük idejét, órára, tán percre pontosan, vigyázott rájuk, ha a szülők moziba mentek, s volt, hogy nyaranta egész hetekre hozzá csapódtak. Nem bánta, ilyenkor kelt tésztát sütött, velük gyűjtött az erdőn szedret, szamócát, s nekik mutatta meg, hogy kell a tyúkólból óvatosan a tojást kivenni.
Minden gyerek születésekor – hisz ez volt a szokás falun – meglepte a családot egy készlettel. Mikor az első jött, kék nefelejcses kávés poharakat vett: takarításkor látta, nincs hat egyforma csésze, márpedig annak lennie kell. A másodiknál süteményes tányérokat választott, nagy rózsákkal a közepükön. Utoljára lett a csigavonalas étkészlet, lapos és mélytányérokkal, barna, krémszín és mustársárga egyvelegben kanyarodó vonalakkal.
Szépen becsomagolta mind. Celofánba, virágos szalaggal átkötve, ahogy kell. S így pakolta most valamennyit érintetlenül egy kis teherautó platójára, rezzenéstelen arccal a gyapjúpokrócok közé, mikor a család, immár a legújabb gyerekkel a közeli városba költözött.