Az indiai Csennai városában múlt csütörtökön eleredt az eső. Elsőre nem tűnik szenzációs hírnek, de ha jobban megnézzük… Tamilnádu állam fővárosában – a brit gyarmati időkből Madras néven ismert – háromszor annyian laknak, mint Budapesten. Ha irdatlan elővárosait is hozzávesszük, a földkerekség legnépesebb agglomerációi közé tartozik. A pár csepp eső pedig azért érdekes, mert legutóbb karácsony előtt láttak csapadékot arrafelé.
Száraz kutak, halott folyók
A gyilkos aszályról minden szónál többet mondanak a Csennaiban készült fényképek, amelyek a napokban bejárták a világsajtót. Asszonyok turkálnak a repedezett földben, hátha a kiszáradt kútból sikerül kimerniük egy tálkányi vizet. Hatalmas tömeg tülekszik egy tartálykocsi körül, a feszült arckifejezések arról árulkodnak, bármire képesek volnának egy kis vízért. Szomjas makákók kóvályognak innivaló után kutatva, a kis majmok osztoznak az emberek sorsában. Egy műholdas fotópár a vidék legnagyobb tavát mutatja tavaly júniusban – és egy évvel később, ugyanazon a napon a tó kiszáradt medrét.
Indiában nem ritkaság a vízhiány, inkább az a különös, ha a szolgáltatás zavartalan. De ez most nem a megszokott helyzet. Egy átlagos háztartás élete arról szól, hogyan szerzi be a túléléshez minimálisan szükséges mennyiséget a trópusi hőségben. A csapokat régóta hiába tekergetik, a fúrt kutak vize sós és koszos, de ez a kisebbik baj – mosásra így is megteszi –, a nagyobbik az, hogy ezek is elapadnak. Óvodák, iskolák, éttermek zárnak be. A szállodákból elmaradnak a turisták, vergődik az idegenforgalom. A metróban, amelyet milliók használnak naponta, kénytelenek voltak leállítani a légkondicionálást, a kánikula elviselhetetlen.
A várost és környékét ellátó négy víztározó kiürült. Az India Times beszámolója szerint Csennai mindhárom folyója halott. Addig-addig engedték beléjük a szennyvizet tisztítás nélkül, hogy az egykor bővizű folyamok az aszály hatására sekély, büdös árkokká változtak a 21. században. Az ezredfordulón még hatezer kisebb-nagyobb tavacska, vízgyűjtő létezett a vidéken, ezekből mára 3896 maradt.
Nagy úr a tankermaffia
A hatóságok mentik a menthetőt. Csúcsra járatják azokat az üzemeket, ahol az óceánból sótalanító eljárással (deszalináció) édesvizet állítanak elő, persze méregdrágán, mert a folyamat energiaigényes. A múlt heti válságtanácskozáson úgy határoztak, hogy különvonatokon szállítanak vizet a szomjazó régióba. Naponta 10 millió litert, akár több száz kilométeres távolságból, szomszédos szövetségi államokból. A lakóépületeken néhány éve már kötelezővé tették az esővíz gyűjtését, de a kétszáz napja tartó aszály után nem sokat érnek a konténerek. Hiába minden igyekezet, az évtizedes nemtörődömséget, a sorozatos rossz döntéseket nem lehet egy csapásra jóvátenni.
Példa erre Csennai büszkesége, az úgynevezett Technology Corridor, ahol feltörekvő informatikai cégek rendezték be központjukat. Csakhogy az utóbbi években felépült 150 óriási irodaház vízellátására senki sem gondolt. Az IT-birodalmak most home office-ra álltak át, alkalmazottaik zöme otthonról dolgozik, mert a hivatalokban sincs víz; ki-ki szerezzen odahaza, ahogy tud. Ez a divatos, jómódú lakónegyedekben sem könnyű feladat. Gyakori, hogy az új házakban nincs is vízvezeték, az ellátást tankerekkel oldják meg. 700 óriási lajtos kocsi járja a várost, általában 24 ezer liter befogadóképességűek, de akadnak köztük nagyobbak is.
A vízszállítás óriási biznisz. A hatóságok nem győzik a munkát, a hasznot magáncégek fölözik le. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy maffiaszerű vállalkozások erőszakkal elveszik a környező mezőgazdasági területek vizét. A következmények lesújtók: sok farmer csődbe ment, az élelmiszer drágul. A bíróság már korábban kimondta, hogy a rablógazdálkodás tűrhetetlen, sürgősen törvénnyel kellene szabályozni, de a „tankerlobbinak” esze ágában sincs lemondani az extraprofitól – elég volt pár napig sztrájkolnia, hogy térdre kényszerítse az állami szerveket. A még működő közkutakat is bűnbandák ellenőrzik.
A klímaapartheid
Odáig fajult a helyzet, hogy a vízhiány már nemcsak a legszegényebbek baja. Azelőtt pénzért mindig lehetett ivóvizet szerezni, de az utóbbi hetekben annak se mindig jut, aki felárat fizetne érte. Csak a leggazdagabbak tehetnek úgy, mintha minden rendben volna. Az ENSZ szakértője éppen e héten óvott ettől a forgatókönyvtől. A „klímaapartheid” azt jelenti, hogy milliárdosok rengeteg pénzért megmenekülhetnek az éghajlatváltozás pusztító következményeitől, míg a többség kénytelen elszenvedni azokat. Philip Alston, a világszervezet ausztrál különmegbízottja szerint az eddigi intézkedések nem védik meg az emberiséget a közelgő katasztrófától.
Egy tavalyi kormányjelentés megállapítása szerint India történetének legsúlyosabb vízválságát éli át. A szubkontinensen 600 millió embert sújt a vízhiány – ez több mint az Európai Unió teljes népessége. Évente 200 ezren halnak meg, amiért nem jutnak elegendő tiszta vízhez, ami Debrecen lakosságának felel meg. Csennai riasztó példa arra, hová vezet a felmelegedés, a kevesebb csapadék, a felelőtlen gazdálkodás együtt. Az ivóvíz kincs. Kissé zavartan írjuk le ezt a közhelyet, annyira elcsépeltnek hat. Ám amikor az India Times blue gold, kék arany néven említi a tiszta vizet, az olvasók tudják, nincsen benne semmi túlzás.
