- Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok (novella)

Az autó nem köhög, nem krákog, nem sír fel fájdalmasan, csak elhallgat, hirtelen tökéletesen megnémul, majd gurul még kicsit egyre lassulva, végül örökre megáll. A férfi átkozódva száll ki az autóból, felnyitja a motorháztetőt. A nő az anyós­ülésen a térképet vizsgálja, ide-oda forgatja, de nem igazodik ki rajta. Aztán a nő is kiszáll, és megjegyzi, hogy egyáltalán nem kellene itt lenniük, hiszen ez egy erdő és egy hegy, ők pedig egy alföldi lakodalomra tartanak. Megint mi leszünk az utolsók, a szertartást már most lekéstük, bosszankodik a férfi, és ha így megy tovább, az éjféli töltött káposztára sem érünk oda. Még az is lehet, teszi hozzá sápadtan a nő, hogy errefelé medvék, sőt farkasok élnek. Nem hinném, hogy errefelé medvék és farkasok élnének, mondja a férfi, de ha élnek is, jobb, ha tudod, hogy a medve nem olyan félelmetes, mint ahogy hisszük, a medve ugyanis, ahogy megneszeli az ember közelségét, félénk lesz, inkább elrejtőzik, és két lábra se azért áll, mert támadni akar, hanem egyszerűen csak azért, mert így jobban lát, és szimatolni is jobban tud. Na és a farkas, kérdezi a nő. Ó, a farkas nagyon félszeg állat, mondja a férfi, tőle aztán igazán nem kell félni. Na jó, mondja a nő, de mi van, ha jönnek a románok, sőt a vérszomjas mócok? Errefelé nincsenek mócok, nevet a férfi, ahhoz, hogy mócokkal találkozzunk, át kellett volna lépnünk legalább egy országhatárt. Jaj, drágám, így a nő, errefelé és mostanában a határok szinte óránként változnak. Ez igaz, bólogat komolyan a férfi, de a mócok nem bántanak, mert el vannak foglalva a fakitermeléssel, a bányászattal és az aranymosással. De azért jobb nem ingerelni se a medvét, se a farkast, se a mócot, teszi hozzá a férfi, aztán lecsapja a motorháztetőt, és tanácstalanul széttárja karját, jelezve, hogy fogalma sincs, mi lehet az autó hibája, és hogy azt a hibát (amiről fogalma sincs) hogyan lehetne elhárítani. A nő a térképet nagyra nyitja, és mint egy friss, ropogós lepedőt az ágyra, a motorháztetőre teríti. Sokáig nézik. Innen? Kérdezi olykor az egyik, és a térképre bök. Nem, az nem lehet, mondja a másik. Ide? Kérdezi olykor a másik, és a térképre bök. Nem, az nem lehet, mondja az egyik. Végül megegyeznek, hogy a térképen se az a város nincsen rajta, ahonnan indultak, se az a falu, ahová lakodalomba tartanak. Talán ­rossz­­ térképet hoztam magammal, mondja a nő bánatosan, de a férfi megnyugtatja, semmi oka rá, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, ne tegyen magának szemrehányást, igazából nem tudják, honnan jönnek, és azt se, hová tartanak, eltévedtek. Nem kellett volna lejönni a sztrádáról, mondja a nő. Voltunk a sztrádán, kérdezi a férfi. Hát nem emlékszel, kérdezi a nő. Azok a nagy benzinkutak, a hatalmas kamionok, a végtelen szalagkorlát! Hát, ami azt illeti, nem nagyon, mondja a férfi. Nem lehet, hogy az egy előző utunkon volt, kérdezi a férfi. Mondjuk, amikor temetésre mentük a Bakonyba. De lehet, könnyen meglehet, bólogat a nő, aztán kinyitja a csomagtartót, és kiveszi a piknikesdobozt. Rántott csirke, sonkás és kolbászos szendvicsek, fasírt, sajt, pár dobozos sör. Én sajnos nem ihatok, mondja a férfi, autóval vagyok. Azt hiszem, mosolyog a nő, most már nyugodtan sörözhetsz, ezt az autót jó ideig nem fogod vezetni, szerintem. Különben is, lakodalomra indultunk, ha eltévedtünk is, legalább érezzük jól magunkat. Szépen megterítenek a motorháztetőn, és nekiállnak uzsonnázni, közben lassan bukik le a nap a fák mögé. Gyönyörű, szemkápráztató naplemente, még sohasem láttak szebbet, kicsit meg is hatódnak. Szeretlek, mondja a nő, szeretlek, mondja a férfi. A kesztyűtartóból előkerül a pálinka, lassan kortyolják. Aztán a férfin állati szenvedély lesz úrrá, levetkőzteti a nőt, a hátsó ülésre tuszkolja, majd üzekedni kezdenek. A végén a nő hangosan sikít a kéjtől, a férfi mélyen nyög. Aztán elterülnek némán, szomorúak. Kicsit el is szundikálnak. Valami ritmusos zajra, kopogásra vagy ügetésre ébrednek. Ott fekszenek meztelenül a hátsó ülésen, a nő csak annyit súg rettegve a férfi fülébe, medvék, farkasok, mócok. De nem. Egy vénember az, lovon. Hosszú, fehér haja van, nagy bajusza, tekintete szinte eszelős, valami kopott, szakadt egyenruhát visel. Sietősen kiugranak az autóból, a nő a melle elé kapja a ruháját, és azt kérdezi, ismeri-e azt a falut az öregember, ahová ők tartanak. Sose hallottam ilyen faluról, de a neve úgy hangzik, mintha csak a túlvilágon lenne, válaszolja az öregember. De a térképen megtalálná, kérdezi a férfi, aki gyorsan magára kapta már nadrágját és ingjét. Ó, biztosan nem, már régen vak vagyok, mondja az öregember. Közben szinte teljesen sötét lett, ha a Hold nem világítana, semmit se látnának. Már nagyon régen hozzáköltöztek ehhez a lóhoz, mondja az öreg, ez meg visz erdőn, nádason, ködön, bozóton keresztül, de szerintem már ő is vak, mert folyton nekimegy valaminek. Bátyám, aztán vannak errefelé medvék, farkasok vagy mócok, kérdezi a férfi. Vannak, fiam, biztosan vannak, de én már nem látom őket, mondja az öreg, de láttam annak idején törököt, tatárt, még veszett turult is. A turul, ha megveszik, habzik a szája, csőrével vág, hegyes karmával mar. A nő már éppen megkérdezné az öreget, hogy enne-e valamit, amikor hirtelen a ló gondol egyet, és nekiindul. Üget bele az erdőbe, nem a csapáson, csak úgy tökön-paszulyon keresztül. Gyűlöllek, mondja később a férfi, amikor elfogyott a pálinka. Miért, kérdezi a nő. Rám akaszkodtál, mint egy pióca, és kihasználsz, mondja a férfi undorral. És nézz magadra, lóg a melled, tiszta ránc a kezed. Szemét vagy, sziszegi a nő gyűlölettel. Minden miattad van, te rohadék! Egy valamirevaló férfi meg tudna szerelni egy autót, és aztán mehetnénk tovább. Hová, üvölti a férfi torkaszakadtából. Hová, bazmeg? Mit tudom én, sikítja hisztérikusan a nő. Nekem kéne tudni? Én vagyok a férfi? Baszódjál meg, te fasz! Aztán leülnek a motorháztetőre, nézik a Holdat és a csillagos eget. Talán, ha születnek gyermekeink, sóhajt végül a nő. Talán másoknak se születnek már, mondja a férfi. Talán, ha nem tévedünk el, sóhajt a nő. Talán mindenki eltéved, mondja a férfi. Miért olyan reménytelen és félelmetes minden, ha ilyen gyönyörű egy fenyő a holdsugárban, kérdezi a nő, és az erdő felé mutat. Találkoztam egyszer egy románnal, és ő azt mondta nekem, aki még sohasem irigykedett a növények létezésére, az értetlenül haladt el az emberlét drámája mellett. Mindig ez az okoskodás, legyint a nő. Segít ez valamit? Semmit, ismeri el a férfi. Hideg van és sötét, a köd lassan beteríti a környéket. Fázom és félek, mondja a nő, és valóban vacog. Mitől félsz, kérdezi idegesen a férfi. Semmitől, mindentől, kiabál a nő. Üljünk be a kocsiba, mondja a férfi. Jó, mondja a nő. Beülnek. A férfi a térképpel betakarja a nőt. Most jobb, kérdezi a férfi. Zárd be az ajtókat, mondja halkan a nő. A férfi bezárja. Alig lehet kilátni a szélvédőn, a köd leereszkedett. Most ehetik a töltött káposztát, mondja a nő. Ha ugyan ők is el nem tévedtek, mondja a férfi. Vagy meg nem haltak, bólogat a nő, aztán megkérdezi: talán nem lenne jobb, ha elindulnánk gyalog? Szerintem inkább várjunk, mondja a férfi. Mire, kérdezi a nő. Hátha történik valami, mondja a férfi. Csoda, kérdezi a nő. Például, mondja a férfi. Miféle csoda, kérdezi a nő. Mondjuk elalszol, és jön egy jókora, pompás madár, és miközben teherbe ejt, belesúg valamit a füledbe. Egy turul, kérdezi a nő izgatottan. Talán, mondja a férfi. Na jó, de mi az a turul, kérdezi a nő. Hát sólyom, vagy sas, vagy griff, vagy héja, vagy… ezer évig él… a lelkeket szállítja…, dadogja a férfi. Szóval nem tudsz semmit, csak pofázol, kérdezi a nő ingerülten. Nem tudok semmit, ismeri be a férfi, csak találgatok. Szerintem aludjunk el, és majd kiderül, mi lesz – ha egyáltalán lesz valami, mondja a férfi. Becsukják a szemüket. Sokáig ülnek így némán a sötétben. Nem tudok aludni, mondja aztán a nő. Maradt még pálpusztai, kérdezi a férfi.