A két fiú mozdulatlanul meredt a vízvédelmi őrre: ide-oda villogó szemmel figyelték egyelőre föld felé fordított gépkarabélyát, az arc nagy részét kitakaró maszkot és a feje felett óriási, fekete fémdarázsként lebegő drónt.
Nyolc-tíz évesek lehettek, testvérek. Idejük sem volt megtölteni a kannákat a Ráhel-tóból, amikor a drón kiszúrta őket. Láthatóan azt latolgatták, milyen kedvében van a férfi – hiszen az életük múlhatott rajta; élt a tűzparancs, akit rajtakaptak a nemzeti vízkincs megcsapolásán, azt szó nélkül lelőhették. Józsi fejében – így hívták az őrt – szerencséjükre csak átfutott a gondolat; kipihent, voltaképpen elégedett volt, kedvtelve nézte a két kölyköt. Különösen a nagyobbik tetszett neki, egykori önmagára emlékeztette. A fiú félt, egész vézna testében remegett, de azért kihúzta magát, és próbált az őr szemébe nézni - legalábbis oda, ahol szemét sejtette a sötétített üveg mögött.
„Én is ilyen tökös voltam" - gondolta Józsi, a pillanatnyi nosztalgia pedig gyerekkori emlékképek egész sorát ébresztette fel benne. Kiskorában még strand volt itt, bármikor lehetett fürdeni, ráadásul ingyen. „Balaton", „üdülő", „lángos" - ódivatú szavak jutottak eszébe, és hogy nagyszüleinek saját nyaralója is volt a part mellett – el se hinné egy mai fiatal. Nézte a testvérpárt, aztán a Ráhel-tavat védő, a távolban szürke hullámfallá tömörülő kerítést, amit az Ország Védelmezője állíttatott fel sok éve. A kerítésen itt-ott lyukak tátongtak, jelezve, hogy az árulóknak nem elég a napi vízadag, a földre kent mészfoltok pedig a sikeres elfogásokról tanúskodtak. A tó közepén óriási yacht fehérlett, fedélzetéről idáig elhallatszott a női nevetés, zene.
Józsi torka elszorult, talán a forró, poros levegőtől – aztán intett a fegyver csövével: tűnés, még egyszer meg ne lássalak itt titeket. A kannákat hagyjátok itt. Nézte, ahogy hangtalanul eliszkolnak az egyik lyukon keresztül, mint a rókák. „Jó ember vagyok, de azért mindennek van határa" - dörmögte magában, egészen elérzékenyülve.