Az előzmény, mely szerint állítólag a nézők nem voltak kíváncsiak Pécsen a produkcióra, a színházi találkozó szervezői szerint legalábbis nem fogyott elég jegy, ezért le is mondták az előadás, valószínűleg csak fokozta a kíváncsiságot.
A vállalkozás egyébként is több szempontból izgalmas, hiszen az ötvenes évek elején született szocialista propaganda operettről van szó, melynek a filmváltozatában legendás színészek játszottak. Ráadásul Ascher Tamás, akit a mostani előadásban meg is idéznek, a hetvenes években Kaposváron színre vitte a darabot és azt előadást az egyik első újító operett rendezésként tartják számon.
Ezután hozzányúlni az Állami áruházhoz nem kis bátorságra vall, de a független K2 két fiatal rendezője Benkó Bence és Fábián Péter ezúttal egy vidéki kőszínházban nekileselkedett a feladatnak. Nem is eredménytelenül. A szándék nyilván az volt, hogy megmutassák, mitől aktuális ma is az ötvenes évek felülről vezérelt, diktatórikus, személyi kultuszos világa. Nos a több mint három órás előadás látványosan és kreatívan bizonyítja, hogy bár munkaversenyek nincsenek, de ezt leszámítva nem sok minden változott.
A nevekkel folyamatosan játszanak az alkotók a már említett Ascher Tamás mellett, Tordai Terit, vagy a Tanú című film alakjait is megidézik, Pelikán Józsitól, Virág elvtársig, illetve a minisztérium felső hangja pedig nem más, mint Viktor bácsi… Gondoljon mindenki arra, akire akar. Azt hiszem, minden nézőnek ugyanaz jut eszébe.
Nagyon sok a verbális és a színházi lelemény az előadásban, sokszor olyan az egész, mint egy tűzijáték. Még az sem zavarta a városmajori összképet, hogy az első rész közepe táján leszakadt az ég, vagy a fedett nézőtérre rázúdult az eső, amely komoly zajjal járt.
A színészek közül a Dániel kartársat játszó Szemenyei János emelkedik ki egyértelműen. Mindet tud, remekül énekel, táncol, mozog és ráadásul a paródia műfaját, mintha neki találták volna ki. A többi főszereplő, az Ilonkát játszó Dobó Enikő, a Kocsis Ferencet alakító Koltai-Nagy Balázs is markáns. A jelenet pedig, amelyben a könyvelőt játszó Pál Attila arról énekel, hogy neki mindig meg kellett hajolni, közben állami vezetők fényképe jelenik meg Rákositól Orbánig, messze túlmutat önmagán. A diktatúra, az elnyomás legmélyebb, legemberibb rétegeibe jutunk el, hogy aztán nem sok idő múlva elandalodjunk az Egy Duna-parti csónakházban című örökzöldön.
A végén megjelenik az előadást végig csendesen figyelő cenzor is és átrendezi az utolsó jelenetet. A nem vörös színű zászlót kicserélteti vörösre. Sajnos bár azt hittük, hogy a rendszerváltás után már nem ismétlődhet meg nap mint nap átéljük azt, hogy valakik erőszakkal belenyúlnak az életünkbe. Mi pedig vagy lengetjük azt a zászlót, vagy jó messzire elhajítjuk. Kitalálhatják, hogy az Állami áruház szereplői melyik megoldást választották.
