Fagypontra került az Egyesült Államok és Irán amúgy sem éppen szívélyes viszonya, miután múlt csütörtökön közvetlenül a Hormuzi-szorosban két hajón történt robbantás. Az Egyesült Államok Iránt tette felelőssé a szabotázsakcióért csakúgy, mint a májusi, négy tankerrel szemben elkövetett támadásért. Később Nagy-Britannia, majd Szaúd-Arábia is a perzsa államot vádolta az akcióval, tegnap már Angela Merkel német kancellár is úgy nyilatkozott, erős bizonyítékok utalnak arra, hogy Teherán a felelős, az Európai Unió viszont nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni.
A mostani válság rámutatott arra, mily mértékben csökkent az Egyesült Államok hitelessége azóta, hogy Donald Trump az ország elnöke. Bár az amerikaiak bemutatottak néhány homályos, nehezen kivehető felvételt, amely állítólag azt bizonyítja, hogy az iráni Forradalmi Gárda tagjai szerelnek le egy fel nem robbant aknát egy hajó oldaláról, hogy így semmisítsék meg a bizonyítékot, perdöntőnek semmiképpen sem nevezhető a videó. Később újabb két felvételt tettek közzé, ám ezek sem teremtettek egyértelmű helyzetet. A világban valójában sokan kételkednek az ilyen amerikai bizonyítékokban, s nem csak a Trump adminisztráció színre lépése óta. Sokakban ma is élénken élnek a képsorok, amikor Colin Powell egykori külügyminiszter műholdfelvételeket bemutatva azt bizonygatta, tömegpusztító fegyverei vannak Iraknak. 2003-ban meg is indították a támadást az ország ellen, ám az amerikai vádak nem bizonyultak valósnak. A perzsa állam is pontosan tisztában van azzal, hogy az Egyesült Államok hitelessége már nem a régi, így elvben vissza is élhetett ezzel a támadások során, arra gondolván: sokan nem adnak majd hitelt az amerikaiaknak, így a közvélemény még inkább Washington ellen fordul.
Az eldurvuló konfliktusban most mindenki azt találgatja, fajulhat-e akár háborúig is a viszály? Donald Trump fellépésében ugyanaz a következetlenség tapasztalható, mint bármely más kérdésben. Hol fenyeget, hol visszahőköl. Azt követően, hogy John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó május elején katonai támadással fenyegette meg a perzsa államot, még az elnök is Irán végéről beszélt, és látványosan az Perzsa (Arab)-öbölbe vezényelte az egyébként is oda tartó Abraham Lincoln repülőgéphordozót, valamint B-52-es stratégiai bombázókat, és Patriot légvédelmi rendszert. Később békülékenyebbnek mutatkozott, kilátásba helyezte, hogy egyszer akár egy asztalhoz ülhet a teheráni vezetőkkel úgy, mint Kim Dzsong Un észak-koreai diktátorral. Május végén még azt is hozzátette, nem törekszik az iráni rezsim megdöntésére. Amikor múlt pénteken az előző napi szabotázsról ejtett szót, arra a kérdésre, milyen további lépéseket tervez, homályosan csak annyit mondott, „majd meglátjuk”. Kivárásra játszott, semmi jelét sem adta annak, hogy háborút akarna. Eltelt néhány nap, hétfőn Trump megint bekeményített, közölte, ezer katonát vezényel a Közel-Keletre, amely persze háborúhoz édes kevés, de üzenete egyértelmű.
Közben Teherán is minden eszközzel feszíti a húrt, hogy nyomást gyakoroljon az amerikaiakra, és azon országokra - köztük az Európai Unióra - melyek még kitartanak a 2015-ben tető alá hozott atomalku mellett. A minap például azt ígérték, napokon belül átléphetik az egyezményben szabott határt, és a megengedettnél több enyhén dúsított uránt halmozhatnak fel.
Trump a fenyegető retorika dacára aligha akar háborút. Az amerikai elnök kedden már úgy foglalt állást, csak akkor tart elképzelhetőnek egy támadást, ha a perzsa állam nukleáris fegyverhez juthatna, erre azonban kevés az esély. Egyúttal a Time magazinnak adott interjújában már csökkenteni is próbálta a konfliktus jelentőségét, megjegyezvén: a Perzsa (Arab)-öböl térsége valójában nem is annyira fontos Washington számára, a múlt csütörtöki támadások pedig „nagyon csekély jelentőségűek” voltak. Az Egyesült Államok márciusban 1,1 millió hordó nyersolajat és finomított olajterméket importált az Öböl-térségéből, ami a teljes olajimport 12,5 százaléka. Az ezredfordulón ez az arány még elérte a 25 százalékot.
Gazdasági szempontból tehát valóban csökkent ugyan a térség szerepe az Egyesült Államok számára, ám egy esetleges konfliktus az egekbe vinné az olaj árát, ami semmiképpen sem állna az amerikaiak érdekében. Ráadásul az újraválasztásában reménykedő Trumpnak nem érné meg belemenni egy kétes eredményű háborúba, amelynek vélhetően csak vesztesei lennének.
Valójában az amerikai adminisztrációban a keményvonalas, katonai beavatkozást sürgető John Bolton a kisebbséghez tartozik, még Mike Pompeo külügyminiszter sem áll mögötte. Bolton befolyása azonban az utóbbi időben jelentősen csökkent, keményvonalas politikája már Trumpnak is sok, így egyes feltételezések szerint meg vannak számlálva a napjai a Fehér Házban.
Hogy akkor mégis ki állhatott az akciók mögött? Természetesen nem zárható ki Teherán, vagy legalábbis a közvetlenül az ajatollah alá tartozó Forradalmi Gárda szerepe. Ennek azért is van jelentősége, mert a Forradalmi Gárdát az Egyesült Államok terrorszervezetként tartja számon, márpedig egy terrorszervezet elleni támadáshoz nem kell a törvényhozás felhatalmazása... Egyes feltételezések szerint Irán így óhajtja jelezni: nem tűri, hogy a Hormuzi-szoros ügyében ujjat húzzanak vele, próbálja zavarkeltéssel fokozni a feszültséget a térsében. Más vélekedések szerint az Egyesült Államok ellen kívánja hangolni a közvéleményt. Ám olyan feltételezések is napvilágot láttak, melyek szerint más szereplők állhatnak az akció mögött. Teherán tagadja, hogy bármi köze lenne a szabotázsakciókhoz, azt állítja, ellenségei rendezték meg a támadásokat, hogy befeketítsék őket.
Hormuzi-szoros: az olaj ütőere
Megsérült néhány hajó, de még csak el sem süllyedtek, és még csak sebesültek sincsenek, mégis miért olyan fontos néhány szabotázsakció? - merülhet fel a kérdés. Ez esetben valójában nem is az a lényeges, hogy mi történt, hanem, hogy hol? A rejtélyes támadásokat ugyanis a Hormuzi-szorosban követték el.
A Hormuzi-szoros egy legszűkebb pontján mindössze 33 kilométer széles tengeri átjáró, amely összeköti a Perzsa (Arab)-öbölt az Ománi-öböllel, azaz kijáratot jelent az óceánra. Sőt, a hajózható rész még ennél is szűkebb: mindkét irányba alig 3 km-es „sávot” használhatnak a tankerek. Tengeren más út nincs, márpedig a térség olaj – és gázszállításának jelentős része még mindig a vízen történik. Becslések szerint a világ olajforgalmának hatoda és cseppfolyós gáz (LNG) forgalmának harmada itt halad át. Ha a Hormuzi-szoros lezárják, akkor az nem csak az Öböl-menti államokat érintené érzékenyen, de az egész világgazdaságot. Már a szabotázsakciók hírére is 4 százalékot emelkedett az olaj ára, (és sokszorosára nőtt a tankerek biztosítási költsége), egy komolyabb konfliktus az egész piacot megrengetné.
A szoros lezárása ráadásul méretei miatt viszonylag egyszerű. Az áthaladó hajók közlekedése kiszámítható, így könnyű megtámadni őket, legyen szó akár aknákról, ahogy az a legutóbbi esetekben történt, akár torpedókról, sőt szárazföldi csapásról. Irán már többször fenyegetőzött is azzal, hogy a konfliktus kiszélesedése esetén kész lezárni a Hormuzi-szorost, csakhogy ezt nyilván a térség többi szereplője sem hagyná szó nélkül. Hogy ez ne történhessen meg, azért elsősorban a Bahreinben állomásozó amerikai Ötödik Flotta felel, amely azonnal beavatkozna. A kérdés most éppen az, hogy mi van, ha a szoros hajózhatóságát nem egy megsemmisíthető blokáddal akadályoznák meg, hanem különféle „partizánakciókkal”, kiszámíthatatlan, beazonosíthatatlan csapásokkal? Könnyen lehet, hogy most ebből kaptunk ízelítőt.
Nem példátlan egyébként, hogy a stratégiai fontosságú Hormuzi-szoros szerepet kap egy konfliktusban. A '80-as években az iraki-iráni háborúban például a két szemben álló sereg gyakran próbálta akadályozni egymás olajszállítását. Emlékezetes az az 1988-as tragédia is, mikor egy amerikai hadihajó lelőtt egy iráni utasszállítót 290 emberrel fedélzetén a szoros felett, mert tévedésből rosszul, harci gépként azonosította a gépet. - László Dávid
