Állandóan felcímkézzük egymást és ezáltal magunkat is. Csapatokba verődünk, eszerint alkotunk véleményt, aztán eljátsszuk a függetlent.
A hétvégén véget ért Pécsi Országos Színházi Találkozó körül is évek óta megy a maszatolás. Abban senki sem vitázik, hogy szükség van-e országos színházi fesztiválra. Az viszont már vita kérdése, hogy ki válogassa a versenyelőadásokat, ki legyen a zsűriben, ki szóljon hozzá és egyáltalán maradjon-e Pécsen, ahol tizenkilenc éve mégis csak otthonra talált, vagy vándoroljon, netán költözzön el máshová. Érdemes e helyütt is megemlíteni, hogy az induláskor az akkori városvezető, történetesen egy baloldali városvezető, sajnos már elég rég nincs közöttünk lobbizta ki a kulturális tárcánál a pécsi helyszínt. Azt is elintézte, hogy az állam és a város egyenlő arányban támogassa a fesztivált. Azóta ez igencsak változott, a város anyagi gondjai miatt egy helyi cég kezébe került a többségi tulajdon, új szakmai tulajdonos is bekerült a képbe.
A kultúrharc a POSZT-ot sem kímélte, de az épp aktuális viharokat követően aztán eddig mégis talpon maradt és a virágzó korszakot egy kompromisszumokkal, háttéralkukkal megterhelt időszak követte. A maszatolás, az össze-vissza beszéd pedig elkezdte eluralni a kommunikációt. Mindenki épp úgy fogalmazott, ahogy a pillanatnyi érdekei kívánták. Egy dolgot felejtettek el, hogy egy színházi fesztivál, azért mégis csak szakmai kérdés.
Az Örkény Színház Secondhand című a Szovjetunió felbomlásáról szóló előadásának a végén megidézik az irodalmi Nobel-díjas szerzőnőt, Szvetlana Alekszijevicset, és elhangzik: „Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat...” Egyszer ettől a kényszertől kellene végre megszabadulni, mindenféle címkézés és maszatolás nélkül.