A legkézenfekvőbb kérdéseken (mit keres az állatkertben valaki, aki annyira gyűlöli az állatokat, hogy minden ok nélkül hajlandó agyonverni egyet a térfigyelő kamerák szeme előtt – v. ö. „minek ment oda” ; miért vette ki az elkövető a szerencsétlen jószágot a kifutóból, ha csak annyi terve volt vele, hogy szétcsapja egy kockakővel – ennél még azokba a Darwin-díjas próbálkozókba is több emberség szorult, akik bemásznak a tigrishez, hogy megsimogassák a bundáját) volna itt még valami, amit érdemes lenne tisztázni a csütörtöki budapesti teknősmészárlás kapcsán. Az tudniillik, hogy a szó szoros, vagy inkább az átvitt értelmében ment-e az agyára az illetőnek az extrém júniusi hőség. Az előbbi enyhítő, az utóbbi viszont inkább súlyosbító körülmény lenne – és tartunk tőle, hogy a második lesz a helyes megfejtés. Merthogy, ami a földi élettel (az egész élővilággal, az embert is beleértve) történik éppen, az nagyon szorosan összefügg azzal, ahogyan a körülöttünk lévő élőlényekkel bánunk. Jól esik otthon a fotelban arra gondolni, hogy kirívó eset, és hogy mi nem ilyenek vagyunk… de biztos, hogy nem vagyunk ilyenek? Pusztán a véletlen műve, hogy egy olyan országban élünk, amelynek vezetői – a többség jóváhagyásával – az utolsó utáni tudományos bizonyíték ellenére is ragaszkodnak hozzá, hogy a mezőgazdaság kizárólag a méhgyilkos vegyszerek forgalomban tartásával üzemelhető? Meg egy olyan kontinensen, amelyik a legszennyezőbb iparágak kapun (földrészen) kívülre telepítésével csökkenti a saját ökológiai lábnyomát, hogy ne a mi poszátáink, és pillangóink pusztuljanak el az átmeneti jólétünk érdekében, hanem inkább számunkra ismeretlen emberek (!), a náluk honos égi madarakkal és mezei vadakkal együtt? És egy olyan „művelt világban”, amelyikben sokszor még mindig nagyobb büntetés jár néhány értéktelen bolti kacat eltulajdonításáért, mint milliók levegőjének, ivóvizének vagy termőföldjének megmérgezéséért?
Aki a teknőssel végzett, közülünk való: ott térdelünk körülötte, a mi kezünkben is kő van, és mi sem félünk használni.