Az idén hetvenéves Mina Miller litván zsidó bevándorlók gyermekeként született New York-ban – édesapja orvos, édesanyja zongoratanárnő volt. Mina az anyai példát követve zongorázni kezdett, és tizenhat évesen a híres Manhattan School of Music növendéke lett, ahol mester-, majd doktori fokozatot szerzett. Különböző amerikai egyetemek zenei fakultásán tanított, miközben koncertező művészként az európai zenetörténet ritkaságai, kis nemzetekhez tartozó szerzők alkotásai érdekelték. Disszertációját a dán Carl Nielsen zongoraműveiből írta.
Ortodox hagyományainak egy részéhez ragaszkodó, de nem különösebben vallásos családban nőtt fel – kóser konyhát például nem vezettek. „1977-től Kentucky államban tanítottam, s férjemmel együtt ott, a 250 ezres Lexington városban kerültünk újra közel a zsidósághoz, a közösséghez.” Amikor a kilencvenes évek második felében, Seattle-be költözve Mina Millert a cseh Leos Janácek életműve kezdte foglalkoztatni, történeti kutatásai során megismerkedett a Terezínben működő egykori koncentrációs táborral, s különösen megrázó volt számára az 1944 októberében meggyilkolt cseh szerző, Hans Krása gyerekoperája, a Brundibár. Ezt a darabot egyébként a 2000-es években Budapesten is többször előadták, így Fischer Iván és a Fesztiválzenekar művészeinek tolmácsolásában. „A Brundibár volt a döntő mozzanat, hogy 1998-ban az egyetemi karriert részben, majd később egészben feladva férjemmel létrehozzuk az Emlékezet Zenéje társulatot, illetve az egyre bővülő projektekre egy alapítványt. Az elmúlt húsz év igazolta, hogy a sokszor tragédiába torkolló előítéletek napjaink társadalmában sem csökkentek, vagyis most is van létjogosultsága a munkánknak” – mondja Mina Miller.
Az első 12-13 évben a holokausztban megölt zeneszerzőknek, karmestereknek, hangszeres muzsikusoknak állítottak emléket előadásaikon, amelyeknek szinte állandó helyszíne a Seattle-i Benaroya Hall. 2010 után azonban a társművészetek felé fordultak – mind többet foglalkoznak irodalmi és képzőművészeti témákkal is a zenei előadásokon belül. Nagy visszhangot keltő előadásuk, a 2015-ös After Life (Az élet után) például Pablo Picasso és Gertrude Stein írónő évtizedekig tartó barátságát/szerelmét dolgozta fel, allegorikus formában. „Erre az előadásra is a téma iránt különösen érzékeny Tom Cipullót kértük fel zeneszerzőnek, akárcsak most, a Radnóti Miklós emléke előtt tisztelgő A búcsú – The Parting esetében (ld. keretes írásunkat).”
Mina Miller befejezésül elmondta: a Music of Remembrance nem utazó társulat, egyszeri és megismételhetetlen produkciókat hoznak létre (eddig több mint harmincat), így sajnos nem várható, hogy a Radnóti-kamaraoperát Európában is előadnák. Következő, japán tematikájú projektjüknek november elején lesz a bemutatója.
