A Diósgyőr nem egy csapat. A Diósgyőr egy életérzés, egy küzdelem, ha úgy teszik folytonos szerelem, ami akkor is nagy lángon ég, ha olykor viszonzatlan marad. Tizenháromezer szurkoló, néha sírva, depresszióba zuhanva várja, hogy újra éghessen a lelke, és újra zúghasson a dal: „nem érdekel más, csak a Diósgyőr, csak a Diósgyőr” - nagyjából így foglalható össze az ország egyik legnagyobb szurkolótáborának „ars poetica-ja.”
„Gyötrelmeinket fokozza, hogy az utóbbi három évben a miskolci focisták alaposan próbára tették rajongóik idegrendszerét, s rendre az utolsó pillanatban dőlt el, kiesik-e a csapat az NB-I-ből vagy sem. Ennek ellenére nemigen találni olyan miskolcit, vagy a város környékén élőt, aki ne lenne DVTK-s: ha ő maga nem is, valamelyik családtagja biztosan – mondta lapunknak Erdei Sándor, alias „Rokker Zsoltti” humorista, aki hozzátette: büszkék a futballcsapatra, kijárnak a meccsekre, bár azt megköszönnék, ha nem mindig az utolsó fordulóban kellene halálra izgulniuk magukat a bent maradásért, mint az a legutóbbi három évben történt.
Szavai szerint idén a női csapat jobban elkényeztette a szurkolókat, hisz az élmezőnybe focizta magát. - Megérdemelnénk, hogy legalább a középmezőnyben végezzen a csapat, sőt, talán azt is, ha ilyen értelemben visszatérnének a hetvenes évek, amikor a magyar válogatottban olyan miskolciak szerepeltek, mint Veréb Gyuri, Tatár, Oláh Feri.”
„Fussatok a pénzetekért, amíg nem az életetekért kell!" – a korábbi években volt, hogy ezt írták molinókra a nézők, akik amilyen haraggal fogadták akkor az „eltáncikált” meccseket, olyan hálásak, ha győzelmet kapnak, vagy legalábbis azt látják: a csapat az utolsókig kihajtotta magát.
„Itt minden melós naponta megküzd azért a százötvenezer forintért, amit a gyárban megkeres, joggal várja el, hogy a focistái ugyanezt tegyék a pályán – hallottuk egy nyugdíjas olvasztártól.
Hasonlóan fogalmazott Varga László miskolci országgyűlési képviselő is, aki óvodás kora óta jár rendszeresen a meccsekre, azóta, hogy édesapja először kivitte magával. Szavai szerint a Diósgyőr mindig a „lázadás” csapata volt, a vidéki klub, amelyiknek meg kellett harcolnia mindenért: a klubra ugyanis nem hullik a tao-támogatás, mint az úgynevezett NER-közeli csapatokra.
„Az sem segít, hogy a kisebbségi tulajdonost képviselő fideszes városvezetés sem támogatja teljes mellszélességgel a csapatot, merthogy a tulajdonos (a Népszavát is megvásárló Leisztinger Tamás - a szerk.) nem az ő „almukból” való: vagyis a fiúknak egy kicsit ellenszélben kell küzdeniük, míg a többieknek hátulról passzátszelet fújnak” – mondta egy másik rajongó. Mindjárt hozzá is tette, hogy ezért ősszel olyan polgármestert kellene választania a városnak, akinek mellkasában „valódi diósgyőri szív dobog”.
Hogy milyen ez a „szív”, arra a kérdésre a csapat rajongói oldalán talált, „Mama Tanya” néven jegyzett szurkolónak a sorsdöntő meccs előtt íródott néhány sora felel: „hányszor kullogtunk földig érő orral haza? Miattatok! De mégis mentünk mindig és mindig veletek. Védtük a címert, a Diósgyőr nevet, a hűségünket, a szenvedélyünket. Most is menni fogunk, sokan, nagyon sokan. Mert ünnepelni akarunk, tombolni a sikerért és élvezni a győzelem mámorát. Figyelsz, diósgyőri futballista? Nem miattatok megyünk tizenháromezren. A Diósgyőrért megyünk! Mi megtesszük a dolgunk, mert olyan szurkolást hallasz majd, mint még soha!”
