„Minden út egy tanítás emberekről, kultúrákról és magamról, hogyan reagálok, mit bírok, mit segíthetek” – vallja Priskin Dóri az útjairól. Otthon, Pécsen arra nevelték, hogy harcoljon az álmaiért, valósítsa meg őket, és ha kell, ne féljen ezért külföldre menni.
Az eddigi legnagyobb vállalása a féléves stoppos kaland volt, 20 évesen, de már 17 évesen nyári munkára ment Franciaországba egy barátnőjével. Sátorban laktak, hajnal 4-kor bringáztak be dolgozni, minimálbérért voltak árufeltöltők. A nehézségek ellenére is, úgy emlékszik, élvezetes időszak volt. Jó tanulóként szeretett volna egyetemre menni, de akkoriban vált gyakorlatilag mind fizetőssé, ezért eldöntötte, külföldre megy. Csak még nem tudta, hova. Tizenkilenc évesen újabb franciaországi munkával végül előteremtette a forrást, hogy Kanadába mehessen dolgozni. A vendéglátózásból haza is küldött pénzt, aztán kicsit utazott az Egyesült Államokban, majd 1500 dollárral a zsebében stoppal nekivágott Dél-Amerika felfedezésének 2013-ban. A döntés előtt hónapokig győzködte az édesanyját, hogy meg tudja csinálni baj nélkül. Végül az volt az egyezségük, hogy ő maga intézzen el minden szükséges oltást és regisztráljon a konzulátusokon.
„A hat hónap alatt voltam Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Bolíviában, Chilében, Argentínában és Brazíliában. Nemcsak spanyolul tanultam meg, hanem rengeteget az életről is” – meséli Dóri, aki Ecuadortól már egy kézműves, utcazenész fiúval és két mentett kutyával utazott együtt. Sátoroztak, kanapészörföztek, többnyire saját ékszereik eladásából éltek. Blogján számolt be arról, hogy bár Ecuadorban egy börtönben önkénteskedett, mégis a bolíviai, aymarai napforduló volt az egyik legmeghatározóbb élménye egy olyan helyen, ahol korábban aligha láthattak fehér embert. Egy áram és víz nélküli brazil viskóban pedig megtanulta értékelni azt, amiről a legtöbben azt hiszik, természetes, hogy a rendelkezésükre áll.
„Reggel izzasztó meleg van és ég a bőröd a csípésektől, nincs víz a zuhanyozáshoz, de kézmosáshoz és pisiléshez sem, vagy kávéfőzéshez. A szomszédtól kaptunk egy vödör állott esővizet. Na, azt 5-6 napig beosztottam. Jó lecke volt” – mondja Dóri, akinek nemegyszer kellett kilépnie a komfortzónájából, s így megtapasztalhatta, hogy a mienken kívül is létezik egy másfajta élet. „Nem volt könnyű napokig mosakodás nélkül, vagy 30 kilós hátizsákkal hegyet mászni, 12 órát stoppolni a tűző napon, a poros út mellett. Rettenetes volt 3 fokban kint aludni, mindenféle rovarok csípését elviselni, heteken át hasmenéssel küzdeni, átázott sátorban ébredni vagy arról dönteni, hogy ételre vagy szállásra költsünk.” Ugyanakkor úgy látja, az útja igazi hőse a nehézségek leküzdése ellenére sem ő, hanem az édesanyja. „Minden elismerésem az övé, hogy így viselte, hogy a lánya végigjárja a kontinens lehető legveszélyesebb sarkait a lehető legvakmerőbben és legnaivabban.”
Oroszországról szeretettel
Hogy az édesanyjának ismét legyen miért izgulnia, Dóri idén tavasszal Oroszországba utazott. Szentpétervár és Moszkva után „igazi” oroszokat akart megismerni. A másfél milliós Nizsnyij Novgorod jó választásnak bizonyult, ám egyúttal borzasztó hidegnek is – a város két folyója még áprilisban is be volt fagyva.
„A tanítványaim ráébresztettek, mekkora szerencsém van a francia diákélettel. Ahol jártam, mindenki nagy álma lenne Európába eljutni, főleg északra és nyugatra vágynak” – összegzi tapasztalatait Dóri, aki a Volga és Oka folyók összefolyásánál fekvő város nyelvészeti egyetemén próbálhatta ki magát franciatanárként egy hónapig a diákjai irigylő pillantásaitól kísérve. Úgy hitte, két hétig csak megfigyelőként vesz majd részt a foglalkozásokon, ám már a második alkalommal ő tartotta az órát, harmadik alkalommal pedig a kísérő tanár be sem ment vele.
Az óraadás mellett folyton a várost rótta, próbálta megismerni az ottaniak életét. Így tudta meg, hogy a nagyáruházi kaviár csak egy szójából készült utánzat, az igazi feketét csak speciális helyeken vagy a feketepiacon lehet kapni, egetverő áron; vagy hogy miért van minden sarkon virágbolt. (Az oroszok nem indulnak el virág nélkül vendégségbe.) A külvárosi mezítlábas kéregető gyerekek látványa megdöbbentette, eddig ilyet csak Brazíliában látott.
Evett zöld zsemlés hamburgert és szelfizett egy szovjet szódaautomatával is. Úgy vette le, a szolgáltatásban dolgozók Oroszországban különösen mogorvák. Az egyetemi ruhatáros néni volt a legkeményebb: bárkire ráförmedt, aki nehezményezte, hogy miért nem veszi be a kabátját, mikor láthatóan volt még szabad fogas. A buszokon hiába próbált köszönni, jegyet kérni, nem volt benne köszönet, így a hónap végére megszokta a néma jegyvásárlást. Elég volt a legközelebbi embernek odaadni a pénzt és mondani egy számot, és előbb-utóbb a jegy is megérkezett.
Egy hétvégén Tatárföldre is ellátogatott, ami nem csekély vállalkozás volt részéről, mert az út oda-vissza 18 óra vonattal. És akkor az utazási körülményekről még nem is beszéltünk! Az emeleti apró ágya létra híján elsőre szinte megközelíthetetlennek tűnt, cserébe kényelmetlen is volt, a hálókocsitársak erős szaga és horkolásuk pedig nem sok esélyt adott az alvásra. Hajnali ötkor érkezett meg a fővárosba, Kazánba, és egy jó reggelivel akarta mindezt megünnepelni, ám – jött rá – errefelé ez a fajta étkezés nem dívik: a tatárok, úgy tűnt, ebéddel nyitják a napot. Levesek, rántott hús, hal, főtt krumpli, rizs volt a kínálat – a marhahúsos vagy csirkés cipó voltak még a „legreggelisebb” menüpontok a választékban.
A piacon a lenines kitűzőtől a négykerekű görkorcsolyáig minden megtalálható volt, már annak, aki hajlik az ilyesmire, ám Dóri végül egy helyi népviseletes sapkát vásárolt csak mindössze egy eurónyi összegért – a fejfedőt az árus néni még a 18. születésnapjára kapta. A szocialista idők múzeumában úgy tűnt számára, a kiállítási tárgyakat mintha egyesen a nagyszülők pincéiből pakolták volna ki. Végül egy mecsetbe is ellátogatott, mert ide kivételesen a nőket is beengedték, ha letakarták a hajukat – neki erre a célra ott volt a kapucnija.
Sivatagi meditáció
Az oroszországi nagy kalandok után aztán visszatért Franciaországba, ahol harmadik mesterképzését végzi, és nekiállt a negyedik szakdolgozatának. Hat éve kezdte az egyetemet – teljesen ingyen! Az angol–orosz–spanyol szakot választotta és a jegyei, az önéletrajza és a francianyelv-tudása alapján az egyetem is méltónak találta Dórit falai közt tudni. Na, nem mintha olyan sok időt töltene a francia tantermekben. Egy évre például Krakkóba utazott egy ösztöndíjjal. S mivel a lengyel zsidók felkeltették a figyelmét, a nyári szünetben már Izraelben önkénteskedett egy hónapot egy ökofaluban: óvodát, kis parkot, házakat építettek újrahasznosított anyagokból. Ám teljes nyugalmat a sivatag közepén sem talált. „Hihetetlen volt, hogy a kilométerekre lévő Gázai övezetből idehallatszott a robbantások zaja, beleremegett néha a ház. Megvoltak a menedékhelyek, de azt sosem kellett még használni” – meséli Dóri, akinek a legnagyobb kihívást Izraelben mégis az indiai Vipassana-meditáció jelentette. Vállalta ugyanis, hogy tíz napig nem beszél, nem telefonál, nem olvas, csak önmagával foglalkozik. „Nehéz volt összezárva a saját elmémmel, de mindenkinek ajánlom. Életemben először meditáltam és másfél hétig mindennap kora reggeltől estig.” A lelki béke megtalálásának örömére elment aztán egy kis időre Palesztinába is – egy buddhista párhoz segédkezni a kertjükben. Itt tovább élvezhette a természet nyugalmát, ugyanis egy sátorban lakott.
Peruba szinte hazajár
A szakdolgozat írása mellett dolgozik is Dóri, egy gimnáziumban tanársegéd, az egyetemen könyvtáros és kutatás-módszertani képzéseket tart. Nemrég lefordította spanyolról franciára Gabriel García Márquez Utazás Kelet-Európában című könyvét. Azt mondja, nem volt könnyű, hiszen egyik nyelv sem az anyanyelve.
Lassan négy éve van egy perui barátja, ő is soknyelvű, és egyelőre úgy tűnik, Franciaországban maradnak. Miguel miatt kétszer tért vissza Peruba. Egész más szögből látja most Dél-Amerikát egy család tagjaként, mint egykor hátizsákos turistaként. „Biztonságosabb így, megtanultam például, hogy autóban utazás közben fel kell húzni az ablakot, különben benyúlhatnak és elvihetik a táskád.” Ám a család szereti őt, bár meglepte őket, hogy a fiuknak magyar lány a barátnője. Puskás Öcsin kívül nem tudtak semmit Magyarországról.
A pár lassan hajlik a családalapításra, és Dóri nem tart attól, hogy a gyermeke hozzá hasonlóan kalandorrá válik egyszer. „Ha szeretne világot járni, támogatnám, de én is óvintézkedések megtételére buzdítanám, és ellátnám tanácsokkal, ahogy anya is tette velem.”
