Ahogy az ember ácsorog a józsefvárosi Siketek-pálya öltözője előtt, óhatatlanul is Rejtő Jenő sorai jutnak az eszébe a Három testőr Afrikában című örökbecsűből: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.” Pedig mindössze arról van szó, hogy barátságos meccset játszik a Budapesten dolgozó japánok csapata, a Magic Magyars a BLASZ IV. újdonsült bajnokával, az Istenheggyel. A Suzukit, Densót, Sonyt és a több tucat japán céget erősítő urak frissen vasalt, meggypiros, nemzetiszínű mezükben komótosan készülnek: nyújtanak, rövid sprintekkel melegítenek és megvitatják a taktikát.
Istenhegy bajnokai
Az istenhegyiek sokkal magyarosabban hangolódnak a meccsre. A megbeszélt időpontra csak kilencen érkeznek, a többiek heves telefonálásban vannak. „Még tart az ünneplés, sokat kivett belőlünk az arany” – magyarázza egyikük, ügyesen dekázgatva egy labdával. A kezdőkörben egy japán srác húzogat, hátán a felirat: „Polgár T”. Tényleg így hívják? – kérdezem Andrást, aki a kisfiával passzolgat a felezővonalnál. „Á, az Ken, csak a Polgár Tibi meze van rajta. Az övé mosásban van.” Ken, valójában Tanigawa Kentaro csak egyike az Istenhegy FC külföldi játékosainak. Összesen tízen vannak a 25 fős keretből: főleg japánok és britek, de van egy nigériai és egy koreai is.
„A Facebookon olvastam, hogy játékost keres az Istenhegy” – meséli Pete Roscoe, aki akkor már három éve élt Budapesten. A jónevű Budapest Rangersben játszott, de a csapat éppen feloszlani készült. „Állandóan jöttek-mentek a csapattagok, volt, akit áthelyeztek, mások csak egyszerűen továbbálltak, szóval kellett egy új csapat” – emlékszik vissza.
A külsőre Budapesten szórakozó, kapatos angol dokkmunkásra emlékeztető 32 éves liverpooli pénzügyi tanácsadó már nyolc éve él nálunk. Félig orosz, félig magyar felesége néhány hét múlva ad életet első gyermeküknek, úgyhogy egyelőre hosszabb távra terveznek Magyarországon. Pete világéletében focizott, legszebb sikereit a brit hadseregben érte el. Végigfocizták a világot, több nagy stadionban megfordultak, ahol az angol katonák barátságos meccset játszottak a helyi erőkkel. Hogy pontosan mit csinált a seregben, arról nem szívesen beszél, „top secret” – mondja és kacsint –, de annyi világos, hogy Afganisztánban és Irakban is szolgált. „Nézzél rám, nem vagyok egy kifejezett Ronaldo, de amíg bírom, addig csinálom – mondja, és meséli, hogy előző nap is játszott egy kilencvenperceset, és most is végig fogja játszani. – Ez az életem, nem tudnék foci nélkül élni.”
A kapus Miwa Hisanobu 23 éves, orvosegyetemre jár, és a legkevesebb gólt kapta a ligában. Pete-tel együtt fociztak a Rangersben, onnan csábította át őt is az Istenhegy. Miwa már a középiskolában kapus volt, neki is hiányzott volna, ha Budapesten nem talál csapatot. Az egyetemen és a pályán is otthon van, néha egy kicsit jobban is, mint Magyarországon. „Furcsák a magyarok – mondja –, általában rendesek, kedvesek, de azért elég sokszor éreztetik velem, hogy én csak egy külföldi vagyok. Leginkább kínainak néznek, de nem különösebben foglalkoznak a különbséggel: kínai, japán, mindegy. Nem magyar.” De a pályán nincs ilyen. Ott két dolog fontos: a tudás és hogy az ember hajtson, ameddig bírja. És ezekben Miwa nagyon jó.
Jók: Somos
Már elmúlt kilenc, és még hiányzik a balhátvéd. A többiek láthatóan nem idegeskednek, a bajnokság már megvan, ezt a meccset meg tízen is lenyomják, ha nagyon muszáj. De aztán befut a sporttárs, aki civilben Somos András, az ismert újságíró, az ATV műsorvezetője. „Bocsi, fiúk, elaludtam” – mondja, és máris húzza a stoplist.
András igazi legenda, csaknem húsz éve az Istenhegy igazolt játékosa. Bár ő maga szerényen megjegyzi, hogy sehol nincs a félelmetes Czerok–Palotai duótól, akik egyszer ketten ötven gólig jutottak a bajnokságban. Játékintelligenciája vitathatatlan, bár – ahogy mondja – mára megkopott sebességét jó helyezkedéssel pótolja. Ez a „kissé pocakos, de ügyes” eufemisztikus fordítása.
Amióta az eszét tudja, focizik: játszott a BVSC-ben, a Budafokban és a Atletico Tunyában, olyan nagy csapatok ellen, mint a Vasas vagy az MTK. Valószínűleg csak a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt nem a pályán elért sikerei miatt emlékeznek rá. Bár lehet, hogy a Kormányőr II csatárai kevesebb Fórumot néznek, mint ahányszor megpróbálták már elvinni a labdát Somi mellett, de tény, hogy ő maga arra a legbüszkébb, hogy egyszer a Népsportban is írtak róla. Igaz, egy ifimeccs után, és csak annyit, hogy jók: Somos, de ne legyünk telhetetlenek, nála nagyobb játékosoknak még ennyi se jutott.
Időközben két csere is kerül, és elkezdődhet a meccs. A japánok minden labdáért keményen megküzdenek, és egészen a félidő végéig egyenlő ellenfélnek bizonyulnak. Aztán jön Szabó Tamás, és betalál. 1-0 az Istenhegynek. Tamás a csapat ügyeletes gólvágója, idén harmincötig jutott, és ő lett a liga gólkirálya. „Ha Tamásnak menni fog, a III-ban is ott lehetünk a közepén” – mondja Somos András, utalva a két liga közti minőségi különbségre.
A fociban kevésbé jártasak kedvéért: az Istenhegy FC igazi amatőr csapat, amely hétről hétre kemény csatákat vív a Kormányőr SE II-vel, a Lánchíd FC-vel, a Róna FC-vel vagy a Ferencvárosi Vasutassal. A játékosok fizetést nem kapnak, viszont minden meccsen fizetnek a pályabérlésért és a bíróknak. Aki járt már megye II-ben vagy BLASZ III-ban, az tudja csak, hogy az igazi kemény, férfias csaták itt zajlanak, nem a Fradi- vagy a Honvéd-pályán.
Nem beszél, focizik
„Szomi, Szomi, pass to me!” Barclay Robert Benjamin, a csapat másik angolja két japán között próbál kibújni, és már kéri is a labdát Andrástól. Benji sajnos a következő szezonban hazamegy, nagyon fog hiányozni – mondja Somos András a szünetben, miközben ki-ki a maga térfelén próbál erőt gyűjteni a következő háromnegyed órához.
A második félidőben aztán – ahogy mondani szokták – kiütközött a két csapat közti különbség. A mágikus magyarok fáradni látszanak, minek következtében Szabó Tamás még kétszer betalál a kapuba. Időközben a cserék is beállhatnak, ha már rászánták a szombat délelőttjüket egy barátságos meccsre. Az örökké jókedvű és fáradhatatlan Pete helyet cserél a kapuban Miwával, hadd fusson a japán srác is egy kicsit. Ő mindenesetre vetődik egy hatalmasat, aztán rosszul fut ki és kap egy potyagólt, de a lényegen ez már nem változtat, nyer az Istenhegy. Kézfogások, barátságos ölelések, pihegő nemzetközi brigádok.
Pete-tel, Miwával és Somos úrral ülünk a Siketek-pálya büféjében. Fociról beszélgetünk, mi másról. A liverpooli szerint este simán lemossák a Tottenhamet (a Bajnokok Ligája-döntőről beszélünk, és természetesen igaza lett), amit több más szakmai érv mellett arra alapoz, hogy a Liverpool FC pályájának irányítószáma L40TH, vagyis Liverpool 4, Tottenham Hotspur 0.
Két pohár ásványvíz között kérdezem tőlük, beszélik-e a nyelvet, mármint a magyart? „Volt egy magyar barátnőm, tőle tanultam egyet s mást” – mondja a japán orvostanhallgató, és hogy bizonyítson, tökéletes kiejtéssel hozzáteszi: „Hojrá Istenhegi!” „A meccsek előtt az a csatakiáltásunk, hogy Isten, Isten – mondja Somos András, és oldalba böki a britet. – Hogy mondod ezt, Pete?” „Istvan, Istvan” – vigyorog Pete, és búcsúzóul elmeséli, hogyan gyűlt meg a baja a magyar nyelvvel már az első héten. Régi csapatában hallotta, hogy amikor a sporttársak a bíróhoz szólnak, előzékenyen hozzáteszik, hogy „bazmég”. Ez náluk is így van – gondolta –, az edző megszólítása „coach”, a bíróé „referee”, itt meg ez. A következő meccseken három sárga lapot kapott, aztán kiállították. A csapattársai hangosan röhögtek, ő meg nem értette. Azóta nem hajlandó megszólalni magyarul. Focizni bármikor, de beszélni, azt nem. Legfeljebb ennyit: „Istvan, Istvan, Istenhegy is the best!”
