Nézem a kisfilmet, melyben a Modern Települések Fejlesztéséért felelős kormánybiztos meggyőző arccal a kamerába mondja, hogy a kormány számára fontosak a magyar falvak. Aztán arról beszél Gyopáros Alpár, hogy a tanyákra is kiterjedő falusi csoknak köszönhetően az egygyermekes családok 600 ezer, a kétgyermekesek 2 millió 600 ezer, a háromgyermekesek pedig 10 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapnak használt lakás vásárlására vagy annak korszerűsítésére, bővítésére.
A mondat végén szépen leviszi a hangját, a kép elsötétül, így aki csak a kormánypropagandát ismeri, azt hiheti, a magyar falvakra júliustól ráköszönt az aranykor, a kormánynak köszönhetően kacsalábon forog majd a vidék Battonyától Nemesmedvesig.
Persze a lényeg valahogy megint kimaradt. Mondjuk az első bejelentéstől folyamatosan súlyosbodó követelményrendszer, mely alapján el lehet menni a bankba, s igényelni lehet a milliókat: a mind szigorodó feltételek, melyek éppen azokat zárták ki elsőként, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna a támogatásra. A leghátrányosabb térségek legszegényebb településein, zsákfalvaiban élő képzetleneket, munkanélkülieket, közmunkásokat, a faluvégek és cigánysorok lakóit. Akik már az első kitételen, a megfelelő időhosszig igazolt munkaviszonyon elbuknak.
Pedig, ha a szegregációt és a leszakadást valóban fel akarná számolni a kormány, elsőként rajtuk kellene segíteni, őket felhozni az átlagfalusi szintjére, hogy legalább a gyerekeiknek legyen esélye. Hogy ne a lyukas falú, penészes-dohos, víz és villany nélküli putrikba térjenek haza az iskolából, minden nappal növelve a távolságot a többségi társadalomtól.
A vidéknek kiabált hangzatos ígéret ugyanolyan, mint a többi kormányszlogen. A térségi képviselők büszkén kiállhatnak a kormánybarát sajtó elé, a csak egymondatos kijelentésekre fogékony rajongók elalélnak, a kisbetűs szakaszokat is elolvasók és megértők pedig ingatják a fejüket. A faluszéli viskókban viszont örülnek, mert júliusban nem kell fűteni, és később sötétedik.