Donald Trump nem jár pávatáncot, hanem következetesen bárdolatlan. Mielőtt az Egyesült Királyságba látogatott volna arra az állami vizitre, amelyre ő maga legalább annyira áhítozott hivatalba lépése óta, mint Orbán Viktor a tőle érkező fehér házi meghívásra, a legnagyobb példányszámú brit bulvárlapnak, a The Sunnak adott interjújában azzal a javaslattal élt, hogy legyen Boris Johnson Őfelsége új miniszterelnöke. II. Erzsébet a díszlövéseket gyaníthatóan a legszívesebben az elnök ülepére irányoztatta volna.
Egy másik nyilatkozatában, amit a The Sunday Timesnak adott, Trump sürgette, hogy a britek lépjenek már ki az Európai Unióból, akár Brüsszellel való érvényes megállapodás hiányában is. Washington ugyanis ugrásra készen várja, hogy az európai vámunióból szabaduló London aléltan zuhanjon az amerikai partner ölelő karjába, szabadkereskedelmi megállapodás formájában.
Az "európai projekt" mellett elkötelezett kommentátorok kígyót-békát szórnak az amerikai elnökre, aki kétségkívül a maga faragatlan stílusában, látványos kárörömmel ünnepli a Brexitet, és még tovább akarja bomlasztani az unió egységét - vagy legalábbis okot szolgáltat ennek a feltételezésére. Pedig észre kellene már venni, hogy Donald Trump nem a végzet asszonya, aki elszerette a kissé csapodár brit koronát a gondoskodó, gyöngéd és jóhiszemű Európától. Azt még nem tudjuk, hogy a Trump-jelenség valójában micsoda, de azt már igen, hogy nem egyszerű baleset, hanem a közéletről való gondolkodás valamilyen indokolt perverziója.
A britek annak idején érdek-, vagyis nem szerelemházasságot kötöttek a kontinens integrációs szervezetével, ami önmagában még rendben is lenne, csak hát időközben mindkét fél egyre inkább úgy kezdte érezni, hogy nem egymásnak teremtette őket a Mindenható. Az egész házasságon végihúzódtak a viták, időnként veszekedések. Brüsszel minden este elmosogatott, de elvárta, hogy London reggelenként ugyanazt a bekészített lazacos szendvicset vigye magával tízóraiként a munkába. London félre-félrelépett, majd beadta a válókeresetet.
Arról sem Donald Trump tehet, hogy még ma sem hunyt ki a régi nagy szerelem lángja. A narratíva szerint az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat különleges viszony fűzi össze, ami részben bizonyára a gyarmati múltban gyökerezik, megszilárdította a két világháború bajtársi sorsközössége, táplálója a közös nyelv, egyik legfontosabb megnyilvánulási formája pedig - azon túl, hogy kilométer helyett mérföldben gondolkodnak - a meghitt hírszerzési együttműködés, ami szorosabb, mint amilyenről az EU-országok csak álmodhatnak. Ők ketten, az amerikaiak és a britek együtt - kiegészítve a kanadaiakkal és az ausztrálokkal, új-zélandiakkal - az "angolszász hatalmak", és a briteknek nyilván imponál, ha együtt dübörögnek a hídon az amerikaiakkal.
Európa, engedd el a briteket, ne sírj utánuk. Maradj velük jó viszonyban, akár még javadra is válhat adott esetben, ha van egy olyan exed, aki némi befolyással bír az Atlanti-óceán túlpartján.