A különbség fasizmus és nacionalizmus között, hogy a nacionalizmus a nemzet egyediségét hangsúlyozza, míg a fasizmus a nemzet felsőbbrendűségét. Míg a nacionalizmus szerint a nemzetünk felé különleges kötelezettségeink vannak, a fasizmus azt szorgalmazza, hogy mindent kizáró kötelességeink vannak az irányába. A nacionalista szereti a honfitársait, míg a fasiszta az idegeneket gyűlöli.
Így foglalta össze definícióit az izraeli sztártörténész Yuval N. Harari a CEU-n tartott előadásában. „A nacionalizmus napos oldala” című, nagyjából egyórás beszédére rengetegen voltak kíváncsiak; egy szervező hitetlenkedve rázta a fejét az épület előtt, miközben azt hangoztatta, hogy ez volt a CEU történetének valaha volt leglátogatottabb nyilvános előadása. Az előadóteremben az a néhány nyakát nyújtogató tanár és diák, akiknek viszont pont a nacionalizmus a kutatási területe, kényelmetlenül feszengeni kezdett – a Harari által leírt hiedelemre létezett már kifejezésük, azonban az nem a nacionalizmus volt.
Híresnek maradni vagy nem maradni
Közértelmiségi dilemmának is nevezhetnénk azt a jelenséget, mikor a tömegtájékoztatásba berobbanó tudós az idő múlásával kénytelen olyan témákhoz is hozzászólni, amikhez amúgy nem sokat ért. Többek közt Jordan B. Peterson, illetve Harari legutóbbi vitapartnere, Slavoj Zizek is szembesült már ezzel a dilemmával nem is egyszer. A dilemma érzékeltetéséhez tegyük fel, hogy egy tudósnak érzéke, és mindenekelőtt türelme van a laikusok érthető és szórakoztató tájékoztatásához. A türelem nem azért szükséges, mert a laikusok értetlensége dühítő, a türelem inkább ahhoz kell, hogy a kutató képes legyen egy kezdő friss tekintetével nézni az általa már egyértelműnek tekintett alapvetéseket. Az erre való képtelenséget nevezik a „tudás átkának”. Sikeressége esetén a szóban forgó tudós egy ideig jól megalapozott kutatásával turnézik, azonban ennek újdonsága gyorsan megkophat, még akkor is, ha más közértelmiségiek vitába bocsátkoznak vele. A reflektorfénybe került tudósnak ilyenkor két választása van: vagy visszamegy a laborba/könyvtárba és reménykedik, hogy évek kemény munkájával ismét olyan mondanivalót tud a közönség elé vinni, amivel felkelti a figyelmüket, vagy beleszeret a reflektorfénybe és a köztudatban maradás érdekében elkezd hozzászólni olyan témákhoz is, amik bár közel állnak saját kutatási területéhez, de mégsem teljesen azonosak vele. Az idő múlásával, közszereplésekre áhítozó tudósunk egyre távolabb merészkedik az otthoni tereptől, és válik ezzel párhuzamosan egyre hiteltelenebbé.
A CEU-n nacionalizmus témában előadó Yuval Harari, a Homo Deus és egyéb tudományos-ismeretterjesztő sikerkönyvek szerzője egyelőre jól manőverezik a közértelmiségi lét ingoványos terepén, ahol egyfelől az önismétlés és a kiüresedés, másfelől a tudományos pályatársak megvetése fenyegeti. Harari előadásmódja érthető, jól követhető, a tudományos mondandó mélyén rejlő morális megfontolás pedig szimpatikus – sikere többek közt abban is rejlik, hogy szakít azzal az ósdi megfontolással, miszerint a tudósnak (illetve tágabb értelemben véve, a tudománynak) „nem feladata” értékítéleteket hozni. Harari híres arról, hogy történelemszemléletében előveszi az emberi és állati szenvedésről való kutatás és nézőpont szükségességét.
Harari mondanivalója a CEU-esten nagyjából a következőképp foglalható össze: hajlamosak vagyunk a nacionalizmust valamilyen gonoszsággal azonosítani, pedig mint hiedelemrendszernek, sokat köszönhet neki az emberiség. Ezt felismerve újra kellene definiálnunk a nacionalizmusról alkotott elképzeléseinket, mert ezen keresztül lehetőségünk nyílik a Harari által azonosított három globális pusztulással fenyegető probléma – a nukleáris háború, a globális felmelegedés és a technológiai zavar (mint amilyen egy veszélyes mesterséges intelligencia felemelkedése) – kezelésére. Hogy ismertesse a nacionalizmus „napos oldalát”, Harari felvázolta az elképzelését, miszerint a nacionalizmus hiedelemrendszere volt az első, ami képes volt rávenni csoportban élő embereket arra, hogy szervezett, társadalmi szinten törődjenek olyan emberekkel is, akik se nem a rokonaik, se nem ismerik őket személyesen. „Egy jó nacionalista nem a rokonainak vagy barátainak adja a munkát, hanem annak, aki a legjobban el tudja végezni, még akkor is, ha nem ismeri az illetőt, hiszen ez járul hozzá a nemzet fejlődéséhez” – hozta fel példaként.
Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a hagyományosan hedonizmussal, ipari termeléssel, illetve protestáns etikával is kapcsolatba hozott haszonelvűség és a nacionalizmus ilyen módon történő összeházasítása eszmetörténeti szempontból megállja-e a helyét, mindenesetre elég furcsa elképzelésnek tűnik. Létezik utilitarista nacionalizmus, ám ez főként arról szól, hogyan próbálnak egyes szélsőjobboldali csoportok az idegengyűlölet mellett haszonelvű szempontból érvelni. „Azért kell gyűlölnünk a külföldit mert leviszik a munkabért” – ilyesmi formában találkozhatunk vele a XIX. század óta. Harari azzal folytatja a fejtegetését, miszerint a nemzet alanyai csupán képzelik, hogy valami módon egymás társai és hogy régen is azok voltak, hiszen egy sokmilliós nemzet polgárai jó esetben pár ezer honfitársukkal találkoznak személyesen, de a legtöbbjüket soha nem ismerik meg. Bár közös nyelvet beszélnek, mind a határaik, mind a történelmük bizonyos képzelt egységek elemeit tartalmazzák, legfőképpen azt, hogy a nemzeti egység ősidőktől fogva létezett – ez az ú.n. primordialista felfogás. (Ha az akadémiai világban lenne plágiumriasztó, az ennél a fejtegetésnél fejhangon sikítani kezdett volna: Harari a nacionalizmuselméletek egyik legnagyobb gondolkodójának, Benedict Andersonnak az Elképzelt közösségek című munkájából kölcsönözte ezt a megközelítést, de nem vette a fáradtságot, hogy hivatkozzon rá.)
Lassan eljutunk a lényegi mondanivalóig, vagyis a cikk elején idézett „jó” nacionalizmus lehasításáról a „rossz” fasizmusról. Az alacsony, katedra mögött kis híján eltűnő Harari feje fölötti kivetítőn meg is jelenik a szópár, az egyik kék, a másik piros háttér előtt. Telefonok emelkednek a levegőbe, és a közönség egyetértően morajlik. A jó nacionalista – érvel tovább Harari – szereti a honfitársait (bár többségükkel sosem találkozott), és felismeri, hogy honfitársainak jóléte megkívánja a külföldiekkel történő együttműködést, mert a globális kihívásokat csak együtt tudják kezelni. „Harmónia egyformaság nélkül” – ismerteti álláspontját, és a gyakorlott előadó színpadi érzékével egy allegóriát is vázol a közönségnek: képzeljük el, hogy a világ egy szimfonikus zenekar, amiben a zenészek különböző hangszereken játszanak. Ha globális egységre törekszünk, és mindenki kezébe ugyanazt a sorozat-gyártott hangszert adjuk, a hangzás élettelenné válik; a másik extrém példa ezzel szemben, ha mindenki saját egyediségének kifejezésére törekedve szólózni akar a saját hangszerén, így az eredmény melódia helyett fülrepesztő zsivaj lesz.
A helyes végkövetkeztetés és a helytelen gondolatmenet rejtélye
Mikor kritizálniuk kell egy elméletet, a tudósok gyakran abba a kellemetlen helyzetbe kerülnek, hogy bár nagyon is kívánatosnak tűnik számukra a végső következtetés – Harari esetében ez az összefogás szorgalmazása – problémáik akadnak az odavezető gondolatsorral. A helyzet most is ez. Megkülönböztetni a jó és rossz nacionalizmust, illetve különbséget tenni a nacionalizmus és a fasizmus között egy archaikus vita a nacionalizmus-kutatáson belül. Amiről Harari beszél, azt leírták már a polgári nacionalizmus és etnikai nacionalizmus, illetve nyugati és keleti nacionalizmus kifejezésekkel is. A nacionalizmus-kutatók nem csak azért kezdtek feszengeni székeikben a szópárt látva, mert Harari ezeket az évtizedes vitákat mintha figyelmen kívül hagyta volna, hanem azért is, mert az általa körvonalazott, honfitársakkal törődő „jó” nacionalizmusra létezik egy közismert kifejezésük: a patriotizmus. Sztárelőadónk mintha kínosan kerülte volna a magyarul legjobban talán „hazafiságként” fordítható kifejezés alkalmazását, hogy végig nacionalizmusról beszélhessen, így az előadás közepe táján egyes nézőkben az a gyanú támadhatott, hogy a kifejezés használata végső soron marketingfogás: figyelemfelkeltőbb „A nacionalizmus napos oldalával” hirdetni az előadást „A patriotizmus napos oldala” helyett, egy olyan egyetemen, ami agresszív nacionalista paneleket előszeretettel alkalmazó kormányzat támadása alatt áll. Ez persze csak spekuláció, ráadásul némileg rosszindulatú is. Van azonban egy másik jó oka, amiért ennyit rugózom bizonyos kifejezések használatán.
Harc a képzeletért, szavakkal
A politikai kommunikáció fegyverkezési verseny a szavak, metaforák és más stílusalakzatok között. Egyes szereplők – köztük a közértelmiségiek – a nyelv használatával különböző érzelmeket és értelmezési kereteket tudnak kölcsönözni témájuknak, illetve tudnak elfojtani bizonyos részleteket ezen témákkal kapcsolatban. Itt van például a „migráns” vagy „menedékkérő” szópár; valójában ugyanazokról az emberekről beszélünk, de az eltérő szavak eltérő érzelmeket ébresztenek a befogadó agyában, és eltérő oldalait hangsúlyozzák ugyanannak a jelenségnek, ami így drasztikusan másként fog leképeződni a befogadó képzeletében, és másfajta (szavazói) viselkedést fog szülni.
Amiről Harari beszélt, valójában nem más, mint a nacionalizmus kifejezés visszakövetelése a szélsőjobbtól azáltal, hogy új, pozitív érzelmi töltetet adunk egy régi egyenruhához hasonlóan elrongyolódott és szétfoltozott szónak, ami eredetileg más jelentéssel bírt. Átkeretezés – így hívják a módszert. Hogy a legközelebbi példát hozzuk, Harari saját, emberi jövőről szóló üzeneteit – akarata ellenére – bizonyos mértékben a NER is kisajátította propagandisták és közéleti személyek hathatós támogatásával, hogy azzal is saját áltudományos szótárát gazdagítsa. Sajnos az izraeli sztártörténész mögött nem áll olyan médiahadsereg, ami mintegy visszavágásként a szélsőjobb lelkét – a nacionalizmus értelmezési keretét – képes lenne a jelenlegi történelmi helyzetben kiragadni az azt bitorlók kezeiből és az idegengyűlölő, elzárkózó nacionalizmust egy egymással törődő, racionális, kompromisszumkész nacionalizmus-ideával helyettesíteni. Ez a feladat ezzel a módszerrel lehetetlen, akármilyen tetszetősen is fogalmaz bárki, egy telt házas előadáson. A Harari által szorgalmazott nacionalizmus-fasizmus szópár ráadásul abból a nyelvi szempontból is szerencsétlen, hogy az olyan rendszereket, mint a NER, ami a hazafiságot a harccal, bezárkózással és mások iránti utálattal azonosítja, szükségszerűen a fasiszta kategóriába sorolja, ami a jelenlegi állapotban – bármennyire is antidemokratikus legyen a rendszer természete – leegyszerűsítő félreértelmezés.
Sajnos nem csupán a „jó” nacionalizmus lehasításával van itt még munka, hanem a „rossz” nacionalizmus megfelelő árnyalásával is. Ahogyan azt ellenzéki szereplők a saját bőrükön tapasztalhatják minden nap, ezek a rendszerek képesek az elhamarkodott ítéletekből szemvillanás alatt politikai tőkét kovácsolni olyan módon, hogy egy bántalmazó atya lenézésével „sivalkodónak” állítják be a rendszer kritikusait, megalázva és ellehetetlenítve ezzel a demokratikus vitakultúrát.
