Amikor a Népszava minapi cikkét olvastam („11 milliót gyűjtöttek össze néhány nap alatt…”) egyfajta déjà vu érzés fogott el: valamire emlékeztetett, pedig a cikk mondandójáról eddig fogalmam sem volt. A laptárs Magyar Hang híradása alapján készült írás arról számolt be, hogy a Pest megyei Zsámbokon gyámügyi eljárás vár egy ott élő asszony kilenc gyereke közül nyolcra, akik még kiskorúak, mivel a kapott hitelt a család nem tudja törleszteni. (A munkanélküli, alkoholista apa elhagyta a családot.)
A nehéz helyzetbe került édesanya kétségbeesett levelet írt a miniszterelnöknek, kérve segítségét, de semmitmondó választ kapott, ha csak azt nem tekintjük érdemi közlésnek, hogy a kormányfő – a feleletet adó titkársága szerint – nem foglalkozik egyéni ügyekkel. Ezt követően mégis változott a helyzet, kiderült, hogy a közvélemény megmozdult: az összegyűlt 11 millió forint lehetővé teheti a család együtt maradását, ezért akár új otthont is lehet építeni.
Feltűnt nekem, milyen vidámak-mosolygósak voltak a gyermekek, alighanem akkor tudhatták meg, hogy mégis lehet az esélyük a család együtt maradására, a normális életre. A szolidaritás szót valószínűleg nem ismerik, ám talán életükben először találkoztak azzal, amit e kifejezés jelent, és ami az életet és az ember belvilágát értékessé teszi. (Lehet, hogy tévednek a „szakértő” félművelt államtitkárok, vagy a potenciális hazai Strachék, akik, akárcsak lebukott osztrák példaképük, holtbiztosra veszik, hogy az ország a zsebükben van, s a „jobbra tarts” trend visszafordíthatatlan?) Amikor a kilenc gyermeket nézegettem néhány percig, akkor ugrott be, mitől éreztem azt, hogy valami hasonlóval a közelmúltban már szembesültem. Akkor a hamburgi Der Spiegel legfrissebb számának honlapját böngésztem. Ott bukkantam Anne Applebaum legújabb, németül most megjelent könyvének terjedelmes ismertetésére és a cikket illusztráló fotóra, amelyen ugyancsak kilenc gyerek látható…
Vörös éhség
Applebaum Kelet-Európával, valamint az internetes információval és dezinformációval (fake news) foglalkozó újságíró, történész, egyetemi tanár a London School of Economicson; egyébként a világ legismertebb népszerűsítő történészeinek egyike. (E műfaj egyik sajátossága, hogy bátrabban használja a források forrásait is, és személyes élményanyagokat közöl a folyamatok leírása közben.) Eddigi kötetei rekord példányszámban jelentek meg, és tartós viták sorához vezettek. Várhatóan ezúttal sem lesz ez másképpen. Érdemes is vitatkozni vele, mert a könyv (címe: Vörös éhség, alcíme Sztálin háborúja Ukrajna ellen) a látszat ellenére nem világnézeti okokra hivatkozik leginkább, hanem a korszak trendjeit rekonstruálja, a politikai tervezés és a gazdasági érdekek sorozatos ütközését egymással és az ideológiai szempontokkal.
Applebaum azon becslését, hogy az ukrán éhínség halálos áldozatainak a száma elérhette a 4,5 milliót, a kritikusok nem tartják túlzónak. Ezt közvetetten Sztálin azon egyedülálló kijelentése látszik megerősíteni, amit Churchillnek köszönhetünk. Amikor 1942-ben Moszkvába utazott, megpróbálta ellenőrizni az angolok által a 30-as évek ukrajnai éhínségéről szerzett információkat. A tárgyalás utáni fesztelen vacsorán, amelyen vendég és a vendéglátó is megitta a magáét a grúz vörösborból, ezt a kérdést tette föl a szovjet vezetőnek: „Önnek személy szerint a jelenlegi háború nehézségei ugyanolyan terheket jelentenek, mint a kollektivizálási politikájuk?” Sztálin így válaszolt: „A kollektivizálás politikája rettenetes harc volt (…)" Churchill: „Ezt gondoltam is, hiszen nem néhány ezer arisztokratával vagy nagybirtokossal kellett megküzdeniük, hanem több millió kisemberrel.” Mire Sztálin: „Tízmilliókkal, s ez félelmetes volt (…) Mindennél fontosabb feladat volt (a kollektivizálás), ha el akartuk kerülni az időszakonként megújuló éhínséget, ha traktorral akartunk szántani (…) A parasztok a nekik adott traktorokat néhány hónapon belül teljesen tönkretették (…) Csakis megfelelő javítóműhelyekkel felszerelt szövetkezetek tudtak dolgozni a traktorokkal. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a parasztokat erről meggyőzzük. De hiába vitatkoztunk velük. Ha az ember már mindent elmagyarázott a parasztnak, amit csak el kellett mondani, akkor azt feleli: jól van, de előbb haza kell mennie, és az egészet meg kell beszélnie a feleségével meg a juhászával. Miután alaposan megbeszélte velük az ügyet, mindig kijelentette, nem kíván termelőszövetkezetet, és elboldogul traktorok nélkül is.” A churchilli kérdésre, hogy ezek voltak-e a kulákok, igennel válaszolt, majd rövid szünet után hozzátette: „Mindez nagyon rossz és nehéz volt, de szükségszerű. Volt (az áttelepítettek között) aki saját földet kapott Tomszk közelében, vagy Irkutszk mellett, esetleg még északabbra, de legtöbbjük nagyon népszerűtlen volt, és a saját munkásai kiirtották.”
Ez az egyetlen példa, amit arra találtam, hogy Sztálin közvetve beismerte az agrárpolitika csődjét, illetve hogy a kulákság elleni harcban gyakorlatilag az egész parasztsággal szembekerültek. A Churchill idézte szöveg érzékelhetővé teszi minden vezérek típushibáját: az önkény igazolására szánt hihetetlen cinizmust.
Ennek az érintettekre vonatkozó tízmilliós megállapításnak a figyelembevételével a történész számítása a 4,5 millió ukrajnai (plusz egymillió oroszországi) áldozat tragikus haláláról egyáltalán nem látszik túlzottnak. Idekívánkozik még egy érdekes részlet Hruscsov emlékirataiból. A terror című fejezetben Hruscsov ezt írja: „Demcsenko, a kijevi SZKP első titkára, mint ezt nekem Mikojan (a legszűkebb szovjet pártvezetés tagja - a szerk.) mesélte, egyszer ellátogatott hozzá Moszkvába. Demcsenko megkérdezte: Vajon tudja-e Sztálin elvtárs – vagy bárki a politikai bizottságban – azt, hogy mi történik Ukrajnában? Ha nem, akkor most elmondok valamit. Egy egész vasúti szerelvény érkezett most Kijevbe azoknak az embereknek hullájával, akik éhen haltak. A vonat Poltavától Kijevig minden állomáson fölszedte a halottakat. Jó lenne, ha valaki informálná Sztálint a helyzetről.” Hruscsov ehhez még hozzáteszi, hogy ebből a történetből kiviláglik, miféle helyzet alakult ki ott, ahol az Ukrán Kommunista Párt politikai bizottsági tagja fél elmenni Sztálinhoz, hogy tájékoztassa: „Az igazság az, hogy beléptünk abba a korba, amikor mindenki reszketett Sztálintól.”
Az első tényfeltáró
A könyv szerzőjének azzal is szembe kellett néznie, hogy egyes kritikák szerint mintha magának vindikálná az ukrán éhínség első tényfeltárójának szerepét. Applebaum visszautasította az inszinuációt, és bizonyította igazát: hosszasan és melegen írt arról az emberről, aki a hallgatás csendjét először megtörte. Gareth Jones, a walesi születésű 27 éves brit riporter a ’30-as évek elején földije, Lloyd George volt miniszterelnök titkáraként mutatkozott be a szovjet követségen, és vízumot kért Moszkvába. Jones édesanyja orosz volt, ő maga orosz-német-francia szakos tanárember. A vízumot soron kívül megkapta, Moszkvába utazott, ahol Litvinov külügyi népbiztos fogadta, majd újra vonatra ült. Az orosz-ukrán határtól nem messze leszállt a vonatról, átgyalogolt Ukrajnába, ahol két hetet töltött el. Látott halálos áldozatokat, beszélt fiatalokkal és öregekkel. Amikor visszatért a fővárosba, a hatóságok már mindent tudtak, és egy órán belül megkapta az azonnali kitiltási határozatot. Jegyzeteit Berlinben sajtóértekezleten ismertette, majd könyvben is kiadta. Mivel semmilyen dokumentummal nem tudta mondandóját alátámasztani, leleplezése iránt hamarosan feledésbe merült. Jones élete tragikus véget ért, 1935-ben a japánok által megszállt Mandzsúriába utazott, ahol – japán hivatalos közlés szerint – banditák 30. születésnapján megölték. A BBC egy vizsgálata során azt valószínűsítette, hogy a szovjet titkos ügynökök végezhették ki bosszúból ukrajnai leleplezéséért.
Nemzeti sérelmek
Az amerikai és német sajtóban megjelent ismertetések kiemelik, hogy előző kelet-európai témájú köteteihez hasonlóan Applebaum értékén kezeli egyrészről az orosz nagyhatalmi hagyományok továbbélését, másrészről a sértett ukránok nemzeti büszkeségét. Ezt hangsúlyozta cikkében a The New York Times is, hozzátéve, hogy a nemzeti sérelmekből az utóbbi években feltűnt politikusok profitálnak Orbán Viktortól Donald Trumpig. Az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus élessége is összefügg azzal, hogy a történelmi tradíciók, a vélt vagy valódi érdekek sokáig megmaradnak a nemzeti tudatban. Adott esetben az ukrajnai éhínség ideológiai indíttatású, mozgósító lépésekkel kezdődött, majd áttevődött a gazdasági szférára, és az érintett parasztok életét megpecsételte az állam elsőbbségi igényének feltétlen érvényesítése…
E történet drámai fázisait így határozta meg a szerző: 1932-1933-ban indult a folyamat a jó két évvel korábban elhatározott kollektivizálás káoszával, amikor több millió parasztot űztek el földjéről, arra kényszerítve őket, hogy állami gazdaságokba lépjenek be. 1932 őszén az SZKP olyan határozatot hozott, amely fokozta az éhínséget Ukrajna vidékein: már nemcsak a gabonát követelték, hanem „minden fellelhető” élelmiszert. A parasztoknak gyakran az állatok elhurcolása után csak az állattáp jutott, majd az sem.. A válság csúcspontján rendőri egységek és civilekből, főleg szegény parasztokból álló rekviráló csoportok elkoboztak mindent, ami esetleg még megmaradt. E csoportok tagjait is az éhség, a félelem és a gyűlöletkeltő propaganda motiválta. Közben éjjel-nappal dolgoztak az engedetlenségért és lázadásért perbe fogott parasztok, valamint az agrárprogram elszabotálásával és más bűncselekményekkel vádolt helyi párt- és állami vezetők ügyében, s hoztak halálos ítéleteket. Ez idő tájt történt, hogy az ukrán szovjet köztársaság miniszterelnöke egy este pánikrohamában főbe lőtte fiát, feleségét, és végül saját magát is. A Szovjetunió érintett területein természetesen elterjedt a tragikus események híre, de a hatóságok gondoskodtak arról, hogy a sajtóban ez semmilyen módon se tükröződjön. Applebaum a Moszkvában működő nyugati tudósítókat is bírálta hallgatásukért. Sokan úgy vélik, hogy ez nem igazságos, mert a külföldi tudósítókat totálisan ellenőrizték, lehallgatták és cenzúrázták, egyetlen hivatal volt kijelölve hazaküldött cikkeik, üzeneteik továbbítására. És ha Moszkvából akárcsak 20 km-re akartak távozni, ehhez előbb engedélyt kellett kérniük.
Végül még egyszer a két képről. A Pest megyei kisgyerekek csillogó szemében mintha ott tükröződött volna a politikában is gyakran emlegetett, de ritkábban gyakorolt szeretet fénye. Pedig ezek a gyermekek többnyire nem is hallották még a szolidaritás szót, de mintha ösztönösen megérezték volna. A Spiegel illusztráción látható kicsik pedig – nos, ruhájuk rongyos, és a szemükben már nincs fény, sápadt arcuk kifejezéstelen. Csontig soványodtak. Nem valószínű, hogy túlélték az éhínséget, csendben mehettek el, a harangok nem szóltak róluk vagy értük. A sors nem osztott lapot számukra, vagy a balsors osztotta? Ma is igaz vajon, hogy a történelem nem ismétli önmagát? E kérdésekre – amelyeket szinte automatikusan tesz fel az ember a „nehéz” olvasmány után – ma még nincs válasz.
