Olyasmiket írt a Spiegel, hogy „a csapat öreg, játéka elavult, edzője (Niko Kovac) taktikailag nem tartozik az elithez, a környezet nyugtalan volt; a Bayern München évek óta a leggyengébb szezonját produkálta, és még mindig bajnok; ez azt mutatja, mennyire rossz a Bundesliga”.
Meg kell a szívnek szakadnia...
Már-már felsóhajtana az ember: ide nekünk ezt a csődöt! De aztán eszébe jut, hogy az efféle felfogás jó ideje kiment a hazai divatból, ennek megfelelően itthon csak elvétve olvasni kritikát a rendszerint felmagasztalt magyar bajnokságról, amelynek színvonala, tempója, csapatainak túlnyomórészt már az európai előselejtezők mezőnyével sem konkuráló minősége beláthatatlan távolságban van a Bundesligáétól. A klasszisok számát fölösleges összemérni, mert az itthoni sorozat már akkor hátrányba kerülne, ha a „vetélytárs” egyetlen kiemelkedő futballistát fel tudna mutatni. Az pedig nem kétséges, hogy ennél az egynél a tekintélyes Spiegel szerint bajban lévő Bundesliga jóval többet vonultat fel.
Ezzel együtt igaz: a Bayern együttesének átlag életkora (27,7 év) nem éppen csikócsapat középértékét idézi. Nyilván eljött a fiatalítás ideje – érkeznek is figyelemre méltó ifjak, mint az egyaránt világbajnok francia Benjamin (nomen est omen) Pavard és Lucas Hernandez –, ám a megannyi routinier príma tavaszt, majd egyenesen megindító befejezést produkált. A szentimentalizmus csapdájába ritkán eső bizniszfutball korának különlegesen érzelmes pillanata volt a bajnokság záró fordulójában a két R, Ribery és Robben utolsó fellépése a Bundesligában – a meccs hajrája kizárólag a francia, holland szélső kettősről meg a könnyekről szólt az Eintracht Frankfurt elleni 5-1 alkalmával –, s bár az ugyancsak sikeresen megvívott Német Kupa-döntőn szintén fókuszba került a búcsúzó tandem, az egy héttel korábbi megkapó meghittséget már nem sikerült megismételni. (Alighanem azért nem, mert a csodák alapvető tulajdonsága, hogy egyszeriek.)
A száraz esszencia az, hogy a Bayern München duplázni tudott, mégpedig éppen ötven évvel az után, hogy először hódította el a bajnoki címet és a Német Kupát is. Hogy az első kettőzés milyen régen volt, arra jellemző: az 1968-69-es évadban a Bayern mögött az Alemannia Aachen szerezte meg a második, az Eintracht Braunschweig a negyedik helyet, és a mostani ezüstérmes Borussia Dortmund örült, hogy nem esett ki: tizenhatodikként maradt benn az első osztályban. A kupadöntőt a Schalke ellen nyerte meg a bajor csapat (2:1); miért nem vagyunk meglepve, hogy Gerd Müller két góljával?
Az idei immár a tizenkettedik Bayern-dupla (a további kettőzések évszámai a hatvankilences premier, valamint a korántsem tucatdiadal között: 1986, 2000, 2003, 2005, 2006, 2008, 2010, 2013, 2014, 2016), és az RB Leipzig elleni döntő látványos 3-0-jánál csak a bajnokság tavaszi szakasza volt meggyőzőbb. Az aranyérmes együttes február 9-től, az utolsó tizennégy fordulóban tizenegy győzelmet aratott, háromszor döntetlent ért el, és csaknem ötször annyi gólt szerzett, mint ahányat kapott (44-9). A sorozatban hetedszer elnyert bajnoki elsőség tényleg felér a hetedik mennyországgal... Néhány „öregfiú” pedig megújhodott; a válogatottban elfelejtett Mats Hummels például olyan teljesítményt nyújtott a kupadöntőn, hogy a néző eltűnődött: vajon mi baja ezzel a védővel az amúgy tiszteletet parancsoló Joachim Löwnek? Noha a Kicker magazin osztályzatai szerint a három legjobb átlagot felmutató Bayern-játékos – Coman (2,83), Thiago (2,91), Gnabry (3,02) – között két ifjonc van (az első és a harmadik), azért Alabának, Lewandowskinak (egyaránt 3,03), Hummelsnek (3,05) vagy Thomas Müllernek (3,08), talán még a szintén nem old boy korú Kimmichnek (3,09) sem kell lesütnie a szemét.
Érthető, hogy a közönség a nehézkesebb ősz, a Bayern hátrányos helyzete után sem pártolt el: a látogatottság tekintetében a müncheni csapat – 75 417-es nézőátlaggal – második a Dortmund (80 546) mögött és a Schalke (60 735) előtt. A legjobb tíz átlaga 40 ezer fölött van.
Képzeljék, ha nem volna annyira szörnyű a Bundesliga...
