„Julikám, ugyanúgy, ahogy áprilisban csináltuk? Én veszem a személyit, te meg nézed a jegyzéket. Az a fess fiatalember meg majd pecsétel. Mit is mondott, hogy hívják? Krisztián? Csinált már ilyet? Jól rányomja, és kész. A szemüveges úr meg húzza a rubrikákat. Menni fog? Ne féljen, úgy elrepül az a tizenöt-tizenhat óra, mint a sicc! Jó társaságban könnyen telik az idő, ugye Julikám?”
Az ember úgy képzeli, hogy a demokrácia magasztos dolog, abban részt venni felemelő és... a másik szó nem jut eszembe, de mindenképpen valami pozitív. Csak így történhet, hogy az ember jelentkezik szavazatszámlálónak. Nálam mindenesetre pont így történt. Dacolva a család és a barátok enyhe rosszallásával – te teljesen hülye vagy?? – hajnali fél hatkor frissen és üdén érkezem az egyik óbudai szavazókörbe.
Rövid ismerkedés után Julikám kijelöli a helyemet, egy méretre szabott széken, egy pontosan méretre szabott asztalnál. Sajnálatos módon mindkettő egy hatéves gyerek méretére van szabva, tekintve, hogy a szavazókör civilben az 1/a tanterme.
Hatan vagyunk: hárman az önkormányzattól, ketten a Fidesztől, én az Ellenzék, plusz Gergely, a jegyzőkönyv-vezető. Neki ez a tizenkettedik választása, de Julikámék is régi motorosok: évek óta együtt nyomják a körzetben. „Mit mondott, mi a foglalkozása? Újságíró? Akkor magának ez menni fog! Csak arra figyeljen, hogy négy vonal függőlegesen, egy vízszintesen, az öt. A végén meg összeadja. És ne politizáljon hangosan, ha szavazók is vannak a helyiségben! Azt nem szabad. Egyébként nyugodtan egyen szalámit és kockasajtot, ott van a sarokban. Ha kávét szeretne, a portásnál van meleg víz.” Mondom, a demokrácia tényleg magasztos, csak adhatnának hozzá magasabb székeket.
Jönnek a szavazók, szép sorban, személyi, szavazólap, pecsét, strigula – semmi fennakadás, semmi politizálás. Illetve egy kicsit mégis. „Szép ez a karkötő, de azért én mégse tettem volna rá azt a kéket, ne csúfítsák már el a magyar zászlót” – mondja Krisztián, az egyik fideszes delegált, miközben Julikám széles mosollyal adja át az állam nagyvonalú ajándékát egy első szavazónak. Egy nemzeti színű gumikarkötőről van szó, a közepén EU-kék betéttel. De hát uniós választás van, vagy mi – próbálom előcsalogatni Krisztián européer énjét, de úgy tűnik, azt ma nem hozta magával.
Néhány órával később együtt baktatunk a mozgóurnával a rekkenő hőségben. Elmeséli, hogyan lett fideszes. Nógrádból jött Pestre szociális munkásnak tanulni, és a kollégiumban megkérdezték tőle, igaz magyarnak tartja-e magát? Krisztián mindig igaz magyarnak tartotta magát, sőt, a magyarság jelentett számára mindent, ami fontos, úgyhogy nem volt kérdés, melyik párthoz csatlakozik. Kérdezem, szociális munkásként mit gondol az egyre csóróbbá váló emberekről, lenne-e dolga velük az államnak? „Megszűnt a gyerekszegénység, Magyarországon egyetlen gyerek se éhezik azért, mert a szüleinek nincs munkája” – mondja, és láthatóan így is gondolja.
Beszélgetünk egy kicsit a médiáról, láthatóan érdekli, mi történik mifelénk. Indexet és Origót is olvas, szerinte az igazság valahol középen van, ezért is van szükség olyan mértékadó orgánumokra, mint a Magyar Nemzet és a köztévé. Sajnálja, hogy megszűnt a Népszabadság és a Vasárnapi Hírek – mondja –, de nem érti, miért panaszkodunk jobboldali túlsúlyra, amikor ott van az RTL Klub?
A mozgóurnázás azért is jó móka, mert az ember testközelből találkozhat a szavazóval. Az idős házaspárral például, ahol a férj elveszi a mind a két szavazólapot, és vécében tölti ki, mondván, az asszony is ezt akarná. Vagy a nyolcvanöt éves sztrókos asszonnyal, aki beszélni és mozogni sem tud, de ragaszkodott hozzá, hogy szavazhasson. Kicsit tanácstalanul ácsorgunk az ágyánál az ápolónővel, de minden kétség eloszlik, amikor alig hallhatóan belesúgja a fülembe: „Fidesz”.
„Na látod” – mondja Krisztián, ezért jó, ha sokan szavaznak, mert így legalább nagy legitimitása lesz a győztesnek.”
Tizenöt óra egy szavazókörben egyébként tényleg elrepül, és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy alig hat óra és vége! És politizálni sem kell. Na jó, legfeljebb egyszer, amikor valahogy az előzetes közvélemény-kutatási adatokra terelődik a szó, és a másik pártdelegált, Csilla azt találja mondani, hogy az ellenzéknek is sikerülhetett volna a mozgósítás, ha „nem fölösleges plakátokra, hanem az önkéntesekre költi a pénzt.” De hát a kormány ezermilliárd-csillió forintot költött hülye plakátokra és mi az, hogy pénzt fizetni önkénteseknek, maguknál tényleg fizetnek az önkénteseknek?! – kérdezem, de úgy tűnik, túllőttem a célon, mert Csilla rám szól: a helyiségben tilos a politizálás, ha szavazó is van bent!
Mondom, a demokrácia magasztos dolog. És felemelő. De a harmadik dolog még most se jut eszembe.
