Tudomásul kell venni, hogy amíg az orosz szuronyokon ülünk, addig nem lehet ugrálni – mondta ujját felemelve, szavainak ezzel is nyomatékot adva Sz. Sándor elvtárs, a KISZ KB (fiatalabbak kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága) titkára az Ötlet című gazdasági hetilap Jász utcai szerkesztőségében egy 1988-as szerkesztőségi értekezleten. Akkor már púp voltunk egymás hátán, az MSZMP ifjúsági szervezete és a papíron az ő égiszük alatt működő szerkesztőség.
Egyébként többnyire minden percünket igyekeztünk hasznosan tölteni. Ha éppen nem akadt sürgős feladat, a szerkesztőség egyik szobájában kemény pókercsatákat vívtunk. Esetenként szerkesztőségi bulik is előfordultak. Ennek a főszerkesztői iroda egyik lámpaburája látta kárát, mert egy pezsgő dugója ripityára törte.
Nem sokkal az „orosz szuronyok” után Béla főszerkesztőt leváltották és B. Tamást akarták ránk erőltetni. Róla csak annyit tudtunk, hogy valamelyik KISZ vezető a cimborája, akivel sokat pingpongoztak együtt. Ám ez nekünk nem tűnt megfelelő szakmai előéletnek, ezért összeült a csapat és megegyeztünk, hogy nem fogadjuk el az új fiút, hanem egy emberként fölállunk és alapítunk egy új hetilapot. B. Tamás persze kétségbeesetten igyekezett ott tartani, akit lehetett. Netán csal már az emlékezetem, de nem rémlik, hogy a régi gárdából bárki is elfogadta volna az ajánlatát. Nekem az akkorinál magasabb bért és rovatvezetőséget ígért, de egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elszegődjek hozzá.
Arra sem emlékszem, kinek az ötlete volt, hogy az 1910-26 között megjelenő liberális hetilap címét vegyük át. Így született meg a Világ című politikai hetilap. Életemben ez volt az első alkalom, hogy lapalapításban vehettem részt - nem is akármilyen csapattal. Persze jöttek kívülről is kollégák. H. Béla lett a kiadó vezetője, B. Zoli a főszerkesztő, helyettese K. Ica a kőkemény, de vérprofi gazdasági újságíró. Kiváló íróasztaltársam a tragikusan fiatalon elhunyt K. Béla lett, aki nagyszerű interjúkat, riportokat írt. A legénység csupa tehetséges, szuverén ember volt, a rovatvezetőktől a munkatársakig, fotósokig bezárólag. Ki tudja, talán ez is lett a végzetünk, de ott még nem tartunk. Végül 1989. májusában, 19 forintos áron megjelent a Világ.
Óriási várakozással és lelkesedéssel foglaltam el új szobámat a Frangepán utcai volt laktanyában. Nem sokkal előtte még kopaszok és eliszaposodott szemű vén harcsák, vagyis újoncok és öreg katonák füttyögettek és tettek félreérthetetlen szexuális ajánlatokat a 14-es villamos megállójában várakozó hölgyeknek. Telefon persze nem volt, így a sarki telefonfülkéből intéztük a riportokat, hívtuk az interjúalanyokat, de akár interjút is készítettünk. Csak bélással, vagyis 2 forintosokkal kellett győzni. De kit érdekelt?!
A magyar sajtószabadság fájón rövid korszaka nagyjából egybeesett a Világ létével. De ezt akkor még nem tudtuk. Mások mellett olyan kiváló liberális politikusok is írtak a lapba, mint az Áder János nevű fiatal demokrata. Párttársa, a lányok között különösen népszerű, a csehszlovák bársonyos forradalmat előkészítő prágai diáktüntetés egyik hőse, Deutsch Tamás pedig a Világ hasábjain a jövőbe tekintve kijelentette, hogy politizálni csak erkölcsi alapon lehet.
Szerénységem riportot írt a Kalef, a Moszkva tér „munkaerő piacáról”, valamint a rendszer hibáit hivatásos levelezőként feltáró S. B.-ről, akitől a nyugati határszéli település lakói az ’50-es években rettegtek, mert "’zöld ávósként”, határőrként félelemben tartotta Sz. települést. Amikor ott jártam, emlékül megajándékoztak az eredeti vasfüggöny egy darabkájával.
De bejártam a forrongó környező országokat is. K. Árpival, a kiváló fotóriporterrel Adán, Újvidéken találkozhattunk a helyi magyarok képviselőivel, akik már szeizmográfként jelezték, valami nagyon rossz érik Tito országában. T. Csaba Pozsonyban fotózta testközelből a szlovákiai rendszerváltást, miközben én a forradalom főhadiszállásán élhettem át azt a ritka pillanatot, amikor ha csak pillanatokra is, de eltűnt a két nép közötti ellentét. Beregszászi, ungvári riportomra L. Zizivel, volt fotós osztálytársammal mentem, hogy egy utolsó pillantást vethessünk a „világ első proletár államának” haláltusájára.
A póker és a házibulik folytatódtak, új szereplőkkel kiegészülve, a tördelőkkel vodkára menő dartscsatákat vívtam. A tét általában egy üveg Sztalicsnaja volt, amit azután a küzdő felek már közösen pusztítottak el.
A szép napokat azonban baljós előjelek, sőt, tragédia is beárnyékolta. V. Béláról, a sármos, jó képű harmincas kollégánkról kiderült, súlyos beteg. Halála előtt nem sokkal még meglátogathattam. A hollóhajú, fess férfiból néhány hónap alatt remegő kezű, ősz öregember lett. A Világ sem élt már sokáig.
Néhány hónap után éreztük, hogy baj van. Hiába tettünk szert komoly tekintélyre. A parlamentben a legtöbb frakció olvasta a Világot. Csakhogy a dicsőségből akkor sem lehetett megélni. A vég kezdete ’90 augusztusában vált láthatóvá. Akkor átmeneti időre elbúcsúztunk olvasóinktól. Gazdát cseréltünk. Sokan elmentek, s nagy lett a szerkesztőség. Az új tulaj, K. úr kisgazda kötődésű volt, közel állt Torgyán József elnökhöz is. Persze azt ígérte, nem szól bele a lap életébe, amit valóban betartott, csak a lap életét vette el szép csendben. Fokozatosan elzárta a pénzcsapot.
Valamikor ’91-ben lett vége a Világnak. Később követte a sajtószabadság is.
