A politika és a magyar fiatalok címmel jelentetett meg könyvet a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet két munkatársa. Szabó Andrea politológus-szociológus, megbízott intézetigazgató-helyettes és Oross Dániel politológus nemzetközi és hazai kutatásokra alapozva, sok szempontú látleletét adja a magyar ifjúság politikai szocializációjának, a szerzőket a demokratikus politikai kultúra kialakulásának esélyeiről is kérdeztük.
Mit tippelnek, a vasárnapi európai parlamenti választásokon a magyar fiatalok mekkora részvételére lehet számítani?
Szabó Andrea: A 2018. április 8-i országgyűlési választás azt mutatta, hogy a Nyugat-Európába kivándorolt magyar népesség igen nagy számban járult az urnák elé, és a közvetítések képei is azt bizonyítják – akár a berlini, akár a londoni követségek előtt kígyózó sorokat idézzük fel –, hogy a fiatalok aránya feltűnően magas volt. A tippem az, hogy ők most is nagy számban fogják képviseltetni magukat. Arról, hogy a Magyarországon élő fiatalok közül mennyien élnek a szavazati jogukkal, nem bocsátkoznék jóslásokba, de abban biztos vagyok, hogy ha az őket megszólító pártok jól kampányolnak és mobilizálnak az utolsó pillanatokban, akkor például az egyetemisták jelentős részét meg tudják mozgatni. A mai magyar fiatalok számára ugyanis, a középkorúakkal ellentétben, az Európai Unió a természetes közeg – ők az unió állampolgáraiként élnek, és tisztában vannak azzal, hogy ezért tenniük is kell.
Oross Dániel: Ráadásul a 2010 előtti helyzethez képest jelentős változások történtek a pártválasztékot illetően. Korábban gyakori kritika volt, hogy nincsenek új, a fiatalok számára vonzó pártok, hogy befagyott a pártrendszer. Azóta megjelentek az újdonság erejével ható pártok, és a fiatalok tipikusan az új pártok támogatói, hiszen ők még nem elkötelezett szavazók, a preferenciáik most alakulnak ki.
A pártoknak vannak egyáltalán programjaik az ifjúság számára? Mit ígérnek-kínálnak a szavazatokért cserébe?
Sz. A.: A pártok programjai a fiatalokat éppúgy nem érdekli, mint az idősebb korosztályú népességet, elsősorban érzelmi alapon döntenek. Számukra az a kérdés, ki az, aki a megfelelő nyelven, a problémáikra nyitottan tudja őket megszólítani. A nyelvezet különösen fontos, a könyvünkben nyomatékosan ki is térünk rá, mekkora szakadék tátong az idősebb és a mai magyar fiatal társadalom nyelvhasználata és értelmezési attitűdje között. Bár az újabban alakult, fiatalosabb pártok beszélnek az ifjúság nyelvén, az is kétségtelen, hogy a jelenlegi hatalom az erő sugárzásával nagyon is vonzza a fiatalokat.
O. D.: A hazai és a nemzetközi kutatásokból leszűrhető, hogy a fiatalok elsősorban helyben megszólíthatók. Az a párt, ami egy településen beágyazott, jobb eséllyel indul, mint az, amelyiknek lokálisan nincsenek szervezetei, nem szervez programokat, nincsenek helyben ismerős arcai. Míg a kormánypárt abszolút beágyazott, a többiek ezt a hiányt az online térben igyekeznek kompenzálni, ám a hátrányt semmilyen kampánnyal nem lehet felülírni.
Érzelmi alapon szavaznak a fiatalok is, de ez vajon azt jelenti, hogy hisznek is a politikusok ígéreteinek, hogy az ő érdekeiket valóban képviselni fogják?
O. D.: Szociológiai értelemben a fiatalok érdekei még kevésbé kiforrottak. A politikai identitásuk a harmincas éveik közepén alakul ki olyan kérdések mentén, mint az adózás, a stabil munkavállalás, a családpolitika, a gyerekvállalás, melyek később integrálják őket a társdalomba. Ezek a témák a 18-20 éveseket még nem foglalkoztatják annyira.
Sz. A.: A kutatások egészen pontosan megmutatják, mennyire tudatában vannak a fiatalok annak, hogy a politikusokat milyen mértékben is érdekli az ő véleményük. Amikor konkrétan azt a kérdést tesszük fel nekik, hogy „Szerintük mennyire érdekli a politikusokat a fiatalok véleménye?”, drámaian magas arányban válaszolják: semennyire. Ezzel együtt Dániel nagyon jól fogalmaz, amikor arra utal, hogy nem lehet pontosan tudni, mi is a fiatalok érdeke, véleménye. A könyvünk egyik legfontosabb megállapítása is az: nincs egységes magyar fiatalság, sok-sok 18–29 éves fiatal van, de legalább annyira differenciáltak, mint az egész magyar társadalom. Jól látszik ugyanaz a hierarchizáltság, minden fiatalnak tulajdonképpen egyéni érdekei vannak.
A könyvükben arra is rámutatnak, hogy a magyar fiatalok érdekérvényesítési fórumainak nincsenek jogi keretei, azaz csinálhatnak akármit, a politikai vezetés figyelmen kívül hagyhatja, ahogy teszi is – hogyhogy ennek érdekében, vagy erre a hiányosságra rámutatva még senki nem kampányolt?
O. D.: Mindez nem független a mindenkori politikai hatalom civil társadalomhoz való viszonyától. Azaz mennyiben akarja egyáltalán, hogy a fiataloknak önálló érdekképviselete legyen, és ha igen, akkor ezt hogyan könnyítheti meg. A fiataloknak meg kell tanulnia, hogyan tudnak egy politikai rendszerbe beilleszkedni, el kell sajátítaniuk a társadalmi szabályokat. Ennek elősegítésére, ha például egy helyi önkormányzat nyit a fiatalok felé, és megkönnyíti számukra, hogy saját társaságot, mondjuk egy önkéntes szervezetet alakítsanak, akkor a fiatalok ott szívesen szerveződnek, és csinálnak különféle programokat. Ha viszont lerázza őket, megnehezíti a szerveződésüket, akkor nem fogja tudni megszólítani őket. Minden jel arra mutat, hogy Magyarországon nincs erős elköteleződés arra, hogy bevonják a fiatalokat. Rendszerszerűen egyáltalán, inkább csak ideiglenes, pályázatfüggő és sporadikus módon történik.
Sz. A.: Azért ez nem mindig volt így. Ne felejtsük el, hogy 1998–2002 között létezett Ifjúsági Minisztérium, mely ráadásul kétségkívül jól működött! Volt koncepciója arra, hogyan kellene integrálni a magyar fiatalokat. A másik példa pedig a Jobbik felemelkedéséhez köthető, mely erősen ifjúságcentrikus volt, kifejezetten fiataloknak szóló programmal.
O. D.: Említhető még a Nemzeti Ifjúsági Stratégia is, amit 2009-ben az akkori parlamenti pártok képviselői 95 százalékos arányban szavaztak meg. Végrehajtani azonban azóta sem akarta senki.
Ma már mindez a múlté. A jelenben viszont szintén erős joghézagnak tűnik a tankötelezettség 16 éves korra való leszállítása – miközben például a szavazati jog csak 18 éves kortól gyakorolható. Most akkor a 16–18 év közötti fiatalok minek számítanak, felnőttnek vagy gyereknek?
Sz. A.: A tankötelezettség 18 évről 16 évre leszállítását társadalmi szempontból rendkívül negatív fejleménynek tartom. Egyfelől ezek a fiatalok mindenféle végzettség és képzettség nélkül kerülnek ki arra a munkaerőpiacra, amely elsősorban a képzett munkaerőt szeretné dolgoztatni. Tehát van egy nagy létszámú réteg, amelyik élete egész hátralévő részében az államra lesz utalva, mert nem tudja magát eladni a munkaerőpiacon. Másfelől nekik drámaian korán befejeződik a politikai szocializációjuk, mivel kilökődnek az iskolarendszerből. Ez már csak azért is probléma, mert Magyarországon a fiatalok politikai érdeklődése éppen akkor kezdődik, amikor ezek a fiatalok kikerülnek az iskolarendszerből, tehát körülbelül 16 éves korukban. Ezek a fiatalok így egyszerűen nem tanulják meg, milyen állampolgárnak lenni egy társadalomban.
O. D.: A skót és osztrák példa jól rávilágít, mennyire nem szerencsés ez az itthoni rendezetlen státus. Ezekben az országokban nem egyik pillanatról a másikra, hanem felkészülten csökkentették 16 évre a választójogot, programszerűen, az iskola és a tanárok felelősségének növelésével, hiszen így a politikai szocializáció értelemszerűen az iskola falai között fog zajlani. Társadalmi konszenzus, civil társadalmi vita kísérte ezt a folyamatot, mely a fiataloknak akart segíteni, külön tantárgyakkal, felkészült oktatókkal. Semmiképp sem jó kombináció az, ha leviszik a tankötelezettségi korhatárt, egyben választói jogot is adnak az iskolából kikerült fiataloknak, mert ezzel csak a szélsőjobboldali pártok nyernek maguknak szavazatokat.
Sz. A.: Ez egy senki által át nem gondolt ex lex – törvénnyel nem szabályozott – állapot. Pedig adott esetben ezek a fiatalok már ott vannak a munkaerőpiacon, ám közben mégsem élhetnek azokkal a jogokkal, amikkel a hasonló helyzetű, de mindössze két évvel idősebb társaik.
A politikai szocializáción belül a demokratikus politikai kultúra elsajátítása már a korábbi generációknak sem volt az erőssége – annak megvalósulása híján – a magyar társadalomban. A fiatalok így honnan kaphatnak mintát?
O. D.: Az online térnek itt nagy a szerepe, amit nem szabad alulértékelni, ám ez a tájékozódási lehetőség elsősorban a felsőbb közép- és a felső osztálybeli fiatalok szűkebb rétegét érinti. A nemzetközi kutatások másfelől elsősorban a családi mintaadás fontosságát mutatják: ha valaki politikai szerepet vállalt már egy családban, akkor annak elsődleges politikai szocializációs hatása lesz: a szülői minta bevonzhatja a fiatalt is egy politikai szervezetbe. Minden egyéb hatás gyengébb ennél. De hangsúlyoznám: a fiatalok nem a politika, hanem a közéleti kérdéseken keresztül szólíthatók meg leginkább – ami a legaktívabb rétegnél később akár politikai cselekvéssé válhat. A közéleti vitákban való részvételre pedig, lásd az amerikai példát, a hírességek, a filmszínészek, a zenészek, a sportolók, példaképként, egyként bátoríthatnak – a populáris kultúra sztárjai kampányszerűen motiválhatják a fiatalokat az állampolgári aktivitásra. A választást például kifejezetten trendivé tehetik.
Sz. A.: Amerikában a celebritások halálosan komolyan veszik a hírnevükből adódó felelősségüket az állampolgári aktivitásra való buzdítás terén, elég csak a közelmúlt #metoo-kampányára utalni. Magyarországon viszont még nem látom, hogy a celebritásaink ilyen szinten próbálnák társadalmi felelősségvállalásra ösztönözni a fiatalokat, bár nyomokban a 2018-as választás már hozott némi, egyelőre felejthető változást. Az online közösségi platformok véleményvezéreinek is óriási felelőssége kellene, hogy legyen ennek érdekében.
Ördögi körnek tűnik számomra a hazai viszonyok között az ifjúság demokratikus politikai szocializációja, hiszen a korábbi generációk példája inkább eltávolítja őket a politikától, a közélettől, a kormányhatalom pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne változzon: a szocializáció csatornáit, az iskolát, a médiát központosította, kisajátította a saját propagandája érdekében, az amúgy sem erős civil szervezeteket ellehetetleníti, vegzálja. Hogy lehet kilépni ebből?
Sz. A.: A politikai osztály felelőssége kétségtelen. A mostani rendszernek láthatóan nincs politikai szándéka arra, hogy bevonja a fiatalokat a döntéshozatalokba, leginkább a politikai pacifikálásukban – apolitikussá tétel, lojalitás megvásárlása, az ország elhagyásának nem akadályozása – érdekelt – és sikeresen, mert a különböző ifjúsági kutatásokból a nemzedéki lázadásnak semmi jelét nem látjuk. Ezt a kört a politikai osztály határozott döntése nélkül soha nem lehet megtörni, mindig vissza fog fordulni önmagába.
